Műfordítók dicsérete

Így is jellemezhetnők a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett Román–magyar irodalmi interferenciák elnevezésű szimpóziumot, amelyre október 21-én került sor a Marosvásárhelyi Rádió 3-as stúdiójában. A Marosvásárhelyi Fiók tagjai folytattak párbeszédet a román és a magyar irodalom kölcsönhatásáról, a román–magyar műfordítás kérdéseiről, az együttműködés további lehetőségeiről. Az Írószövetség bukaresti vezetőségétől Răzvan Voncu, a külügyi programok igazgatója, a România Literară főszerkesztője vett részt a rendezvényen, jelen volt Hanna Bota és Florin Toma is, szintén Bukarestből.

A konferenciát Markó Béla nyitotta meg, majd Răzvan Voncu és Eugeniu Nistor köszöntötte a jelenlévőket. Utána következett az Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja által létrehozott fordítói különdíj átadása. A Communitas Alapítvány által támogatott díjat hatodik alkalommal osztották ki, az idén is ketten vehették át az elismerést, Máté Irén segesvári születésű könyvkiadó, író, a bukaresti Curtea Veche Könyvkiadó vezetője a román–magyar irodalmi kapcsolatok ápolásáért és a magyar irodalomból románra fordított művek kiadásáért, valamint Szávai Géza író, szerkesztő, könyvkiadó, a budapesti Pont Kiadó vezetője a román–magyar irodalmi kapcsolatok ápolásáért és a román irodalomból magyarra fordított művek szerkesztéséért és kiadásáért. A laudációkat Demény Péter és Markó Béla tartotta. Alább Szávai Géza dicsérete olvasható.

Markó Béla: 
Szávai Géza laudációja

Több mint fél évszázada ismerjük egymást Szávai Gézával. 1970 októberében találkoztunk először Kolozsváron, ő akkor másodéves volt, én pedig elsőéves a magyar–francia szakon. Kezdettől fogva talált a szó köztünk, de barátságunkba beletartozott az is, hogy néha hajnalig képesek voltunk vitatkozni a bentlakás folyosóján sok mindenről, ami ma egyszerűen esztétikai dilemmának tűnik, de akkor nekünk létkérdés volt. Élet-halál kérdése. Tizenkilenc vagy húszéves korban minden élet-halál kérdése. Csak később köt szinte mindenki kompromisszumot az élettel is, a halállal is. Kivéve azokat, akik legfontosabb céljaikban soha nem alkudtak meg. A kezdeti együttlét után nem mindig voltunk egymás közelében, én Marosvásárhelyen, Géza Bukarestben, azután én Bukarestben, ő meg Budapesten. Így élünk mindannyian errefelé, keressük a helyünket, és vagy megtaláljuk, vagy nem. Ismétlem, nem találkoztunk nap mint nap, de állítom, Szávai Géza is azok közé tartozik, akik végig következetesen dolgoztak azon, amit még egészen fiatalon elterveztek. Vagyis megtalálta a helyét. Mert a mi helyünk nem Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Bukarestben vagy Budapesten van, hanem a szaporodó könyvek, az egyre pontosabb mondatok között. A tervezett könyveket kell megírnunk, a megálmodott mondatokat kell papírra vetnünk. Tudom, Szávai Géza ma sem mindig érzi úgy, hogy sikerült valóra váltania, amit elképzelt, pedig így van. De egy író sohase legyen igazán elégedett önmagával, hiszen akkor nem fog többé írni. Kiváló könyvekkel gyarapította a magyar irodalmat, számomra ezek közül is a legfontosabb egy dokumentumregény, a Székely Jeruzsálem, amelyben benne van Erdély hányatott történelme, az itt élő népek küzdelme az identitásért. Sajnos, ahogy ismét sötétül körülöttünk a világ, újra egyre nagyobb aktualitása van a bözödújfalusi székelyek történetének, akik felvették hajdan az izraelita vallást, és aztán sokan közülük osztoztak a deportált zsidók sorsában 1944-ben.