Műfajteremtő próbálkozás
2012-07-13 14:06:41
- Vajda György
Az idei UNITER ünnepi gálán Bocsárdi két állandó munkatársa: Dobre-Kóthay Judit díszlet- és jelmeztervező életműdíjat, Könczei Árpád zeneszerző pedig színházi zenéért járó különdíjat vehetett át.
Az idei UNITER ünnepi gálán Bocsárdi két állandó munkatársa: Dobre-Kóthay Judit díszlet- és jelmeztervező életműdíjat, Könczei Árpád zeneszerző pedig színházi zenéért járó különdíjat vehetett át. Utóbbi napokban Mikházán a Csűrszínházi Egyesület által színre vitt Balassi Bálint: Szép magyar komédia vígjátékának koreográfiáján és zenéjén dolgozik. Ez adott alkalmat arra, hogy eddigi életpályájáról, színházi munkásságáról, az erdélyi tánc és zeneoktatásról beszélgessünk.
– Az UNITER-díj magas rangú elismerése eddigi tevékenységednek. Mit jelent számodra ez a kitüntetés?
– A díj kapcsán végiggondoltam a színházzal való eddig viszonyomat. Az utókornak komponált zeneművek mellett én külön jegyzem a színházi zenét és koreográfiát. Mindez része az életemnek, mert én szeretem a színházat. Kiderült, hogy a legelső színházi zenémet 17 éves koromban komponáltam Kovács Ildikónak a Kobak meséi című bábszínházi előadáshoz. Ott kezdődött, Kolozsváron, s azóta is aktívan dolgozom színházi zeneszerzőként és koreográfusként. Természetesen nagyon örülök ennek a díjnak, mert ez valóban egy olyan elismerés, ami nemcsak nekem szól, hanem a színházi zeneművészetnek is. Megfigyeltem azt, hogy sajnos az 50-es évektől kezdődően Magyarországon ki és hogyan kap díjakat. Ebben fontos szerepet játszik a politikai holdudvar, az ún. kapcsolati tőke. Ennek kapcsán azért örvendek a bukaresti UNITER-díjnak, mert ez azt is jelzi, hogy nem felejtett el a román színházi szakma, annak ellenére, hogy az én munkásságomnak semmiféle kötődése nincs a hatalomhoz. Magyarul szakmailag ismerték el mindazt, amit eddig tettem, hiszen én nem kötődöm egyik szekértáborhoz sem. Magyarországon, ha alkotok, ott erdélyi vagyok, a román színpadi szakmában is csak vendég vagyok…
– Az erdélyi magyar művészetnek megvan az a fajta kettőssége, hogy kulturálisan Magyarországhoz tartozunk ugyan, de elég nehéz elismertséget nyerni, mivel kialakultak már azok a körök, amelyeket említettél, másrészt Romániában kisebbségi vagy, a román kultúra, bárhogy is vesszük, más gyökerekből fakad. Te az erdélyi néptáncból, népzenéből ihletődsz és otthonosan mozogsz mindkét kultúrtérben. Az említett kontextusban hova helyezed a te művészetedet?
– Amikor arról az erdélyi kultúráról beszélünk, amelyet Kós Károly indított el, a transzszilvanizmust, az a mai korban zsákutcába vezet. Úgy gondolom, hogy egy magyar nemzet van, egy magyar nyelv, kultúra létezik zenében, színházban, táncban, képzőművészetben, s ezen belül persze jelentkeznek az eltérő sajátosságok, az ún. regionalizmusok, de ha túl sokat hangsúlyozzuk ezeket, akkor nagyon provinciálisak leszünk. Zeneszerzőként azt kell mondjam, hogy az erdélyi magyar jellegzetességet Bartók Béla dolgozta fel szerzeményeiben, sokat hivatkoznak Bartókra a mai színházi zenei művészetben, de azt ne feledjük el, hogy Bartók úgy volt magyar, hogy nem volt semmi szinten provinciális, ugyanúgy érdeklődőtt a román és a más nemzetek népzenéje iránt, s ettől egyetemest alkotott. Ha jól számolom több mint 10 Tamási Áron-darab színrevitelével dolgoztam zeneszerzőként és koreográfusként. Ő nagyon jó novellákat írt, amelyekben túlnőtt ezen a regionalizmuson, darabjait viszont témában túl leszűkítette a Székelyföldre. Az UNITER-díj kapcsán is hangsúlyozom, hogy megpróbáltam ezen a mezsgyén túljutni. Például egy Tamási-színműhöz írott zenében éreztetem a környezetnek a hangulatát, de igyekeztem teljesen más dimenziót adni a zene által a darabnak. A színházi zene olyan szempontból is izgalmas, hogy nem kell várni addig, ameddig a mű elhangzik, nyilvánosságra kerül, s azt akár a darab színrevitele közben is lehet még igazítani, kiegészíteni. Mindemellett azon is igyekeztem, hogy – ellentétben, mondjuk a nagy hollywoodi filmzenékhez, ahol egy egész zenekar játssza le a művet – én trióra, vagy kvartettre írom az alkotásokat. Ez nem zenei szegénység ugyan, mert azért gazdag szólamok hangzanak el. Ezenkívül mindig a legjobb zenészekkel dolgozom, hiszen ellentétben a számítógépes zeneszerzéssel, az előadók mindig sajátosan értelmezik a zenét, a dallamvonalat, amitől vibrálóbb, emberibb lesz a zene. Természetesen egy jó hangmérnök is kell, mert a kiváló technikus is csodákat tehet.
– Nemcsak zeneszerző, hanem koreográfus is vagy, sőt a néptánc és a népzene elválaszthatatlan életpályádtól.
– Valójában zenész, zeneszerző vagyok, ezt tanultam. A tánc fiatalkori szerelem volt, ami soha nem múlik el. A 90-es évek elején passzív komponista voltam, mert nem találtam meg a saját stílusomat, másrészt naiv voltam. Akkor a rendszerváltás után úgy gondoltam, hogy a néptáncra nagyobb szükség van Erdélyben, mint zeneszerzésre. Ezért hoztam létre a sepsiszentgyörgyi Háromszék néptánc együttest, mivel ez egyfajta erdélyi identitáskeresés is volt. Azért adtam fel öt év múlva, mert úgy éreztem, hogy minden próbálkozás ezen a téren azóta nagyon gyenge. Nincsenek profi táncosok, mert hiányzik a hivatásos táncosképzés. Ehhez társulnak még az alacsony fizetések is. Ma az együttesvezetők a saját táncosaikat kiküldik iskolákba tanítani. Ez szép dolog, csakhát ők sem képzettek, s amit átadnak az sem profi. Igaz, hogy elindult Marosvásárhelyen a táncképzés, de ez az épület teteje, nincsenek meg az alapok, hiányos az utánpótlás. Jó lenne, ha elindulna egy táncművészeti szakiskola különböző tagozattal, ahova képességek szerint válogatnák ki a diákokat, s ezáltal elkezdődhetne a szakképzés.
– Tavaly Lorca Vérnászában együttműködtél Török Violával, az idén is együtt állítjátok színpadra Balassi Bálint Szép magyar komédiáját. Miben különleges a csűrszínházi produkció?
– Török Violával régi a kapcsolatunk, nagyon sok darabban együttműködtünk. Viola profi zenész. Ezért vállalta fel tavaly szintén Mikházán Lorca Vérnászát, az idén pedig Balassi Bálint Szép magyar komédiájára esett a választás, amelyet igen különleges módon közelít meg. A zene és a tánc másként viszonyul egymáshoz, mint egy klasszikus értelemben vett táncszínházban. A színészek és táncosok együttműködésével születik meg az előadás, aminek az az érdekessége, hogy különleges hangsúlyt kap a zene és a tánc is azáltal, hogy nemcsak kísérője a darabnak, hanem szerves alkotó része, mivel a szöveget helyenként a tánc és a zene folytatja. Nemcsak aláfesti, vagy a hangulatát biztosítja a játéknak, hanem felvállaltan műfajteremtő szándékkal is készül a színpadra állítás. Egy olyanfajta út, amelyben a szöveget, a prózai történést a zene és a tánc más dimenzióba helyezi át. A táncnak különleges szerepe lesz, hiszen táncosok párhuzamos, néha ellentétes helyzetben állnak a prózai részben elhangzottakkal. A zenei részben az az izgalmas, hogy a Balassi korából született dallamok népzenei részekkel keverednek, s ezt olyan színészek adják elő, akik hangszereken játszanak, tehát élőben elbeszélésként jelentkezik a zene. Néha nem lehet tudni, hogy mikor ér véget a zene és kezdődik a próza és fordítva.
