Molter Károly – ahogy én ismertem

Negyven éve hunyt el Marosvásárhely emblematikus alakja, Molter Károly (1890–1981), az akkori város nagy részének Károly bácsija, hiszen sokan tanítványai voltak. Jól ismertem, de nem voltunk ismerősök. Amikor 1968-ban bekerültem az Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat szerkesztőségébe, ő már jól benne volt a korban, nemigen ismert fel, csak régi arcokat. Bejárt még olykor-olykor a szerkesztőségbe a „fiúkhoz”, azaz az író-szerkesztőkhöz egy kis csevejre, hajdani nagyokról mesélt, anekdotázott, aztán ment is. Igazán emlékezetes azért is ez az év, mert ezen a késő őszön köszöntöttük a Kultúrpalotában a 85 éves Kós Károlyt, ahova kor- és harcostársait is meghívta a lap vezetősége. Ott volt Bartalis János, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, no meg Molter Károly. A zsúfolásig telt teremben nagy taps fogadta őket, különösen, hogy a színpadról is rendre felköszöntötték az ünnepeltet. Talán ez volt Molter utolsó nyilvános szereplése.

De hogy is kezdődött az ő vásárhelyisége? Az egyetem elvégzése után a református kollégiumba kap tanári kinevezést 1913-ban. A Bácskából érkező, eredetileg német anyanyelvű fiatalember viszonylag könnyen beilleszkedik a város életébe. A tanári munka mellett bekapcsolódik a város szellemi éle-tébe. A Morvai Zoltán szerkesztette hetilap, a Tükör állandó cikkírója. De szerencsére szellemei társakra is talál Álgya Zoltán, Antalffy Endre, Detre Samu, Dékáni Kálmán, Farkas Róbert, Malom Dezső, Osvát Kálmán, Szíjgyártó Gábor, Ziegler Károly személyében. Ők azok, akik a Zord Idő, az első erdélyi félhavi irodalmi szemle indulásának szervezési munkálatait végzik. Ugyanis a vesztes háború után nyilvánvalóvá lett, hogy leszakadva önálló szellemi életre ítéltetett az erdélyi értelmiség. Céljuk: színvonalas, önálló irodalmi, művészeti élet megteremtése. 

Berde Mária, aki a szerkesztők hívására Marosvásárhelyre költözik, Molter mellett a lap irodalmi szerkesztője lesz, Szentségvivők című kulcsregényében ezt a lázas munkát örökíti meg. Krammerben Molterre ismerhetünk, aki azt mondja a regényben: „Ha mi nem állunk be a rendbe, jön más, aki elvégzi, amit mi akarunk. Várad, Kolozsvár, Arad mind mozdul már. Nem az elsőségünket féltem, hanem a szellemünket. Nekünk embe-reink vannak, akik biztosítékot nyújtanak a becsületes küzdelemre.” A névsor impozáns, a fentebb felsoroltak mellett megemlíthető Nagy Emma, Kabdebó Erna, Metz István, Farczádi Elek, s a munkatársi gárdához csatlakozik Áprily Lajos, Balogh Endre, Bárd Oszkár, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Tompa László. A főszerkesztő Osvát Kálmán harcos szelleme, egyénisége állandóan jelen van a lapban.

Molter is igen aktív. A lap megjelenésekor 29 éves. Hat éve tanár, itt-ott megjelentek írásai, szatíráival, pamfletjeivel, publicisztikai és kritikai írásaival már nevet szerzett magának, így hát nem csoda, ha beáll lapalapítónak. Lakásán gyűl össze az a néhány vásárhelyi tollforgató, aki megjelenteti a Zord Időt. A szerkesztőség nélküli lap munkatársai később is Molter lakásán gyűltek össze, ha valamilyen megbeszélnivalójuk akadt. „Minden hívás, megbeszélés nélkül Krammerék kicsi ebédlőjében szoktak ilyenkor összeverődni. – Hogy miért éppen náluk? Ezt talán Zsuzskának kellett betudni, akit sohasem lehetett zavarni. Az irodalom bármely órában, bárminő házimunka vagy más elfoglaltság idején nyugodtan besétálhatott hozzájuk, mint a hajdani despota, aki mindent magáénak mondhatott országában.” Zsuzska természetesen Zsófi néni, azaz Marosi Zsófia, Molter neje. Ezt a 70-es évek elején magam is megtapasztaltam, amikor oda jártam kutatni a Molter-életműben, nevezetesen első színművét, a Harámbasákat olvasni, ami addig sosem jelent meg nyomtatásban, csak egy részlet hajdan a Zord Időben, és a kéziratot nem adták ide, de amellett a konyhai nagy kerek asztal mellett nyugodtan olvasgattam, jegyzeteltem, miközben körülöttem sürgött-forgott Zsófi néni meg a menye, Marosi Ildikó, olykor Károly bácsi is. Nem csoda hát, ha az évek során Molter lakása, a Bolyai-ház, „vásárhelyi Széphalommá”, a haladásért, az igazi irodalomért és szépségért rajongók találkozóhelye lett.

Ezeken az összejöveteleken, megbeszéléseken alakul a lap s a város szellemi arculata, melynek egyik meghatározó egyénisége Molter. Már ezt megelőzően is próbálkoztak lapalapítással. Cirkusz címen vicclapot adtak ki néhányan, de egy hónap után a vállalkozás anyagi nehézségek miatt megszűnt.

Az igazi, a város irodalmi életének autonómiát biztosító lap a Zord Idő. Minden számban jelen van írással, de nemcsak a folyóirat hasábjain mondja el véleményét. Az irodalmi esteknek is tevékeny résztvevője akár a városban, akár vidéken. Szellemes cikkei, a kisváros bolondságain élcelődő írásai vagy konferanszai igen népszerűek. „…a közélet fonákságait ironizáló cikkeinek már nevet adtak a városban: Krammeriádák” – olvashatjuk a Szentségvivőkben. Molteriádák – fordíthatjuk a szót, s ezzel meg is határoztuk a műfaját ezeknek a cikkeknek. Molter nem ostoroz, mint hajdan Tolnai Lajos vagy a főszerkesztő Osvát Kálmán. Inkább Mikszáth derűs fölényével tárja fel a közélet visszásságait, egy-egy történetbe ágyazva mond példát vagy hívja fel a figyelmet, máskor maga vonja le a tanulságot, a korabeli viszonyokra utalva. Gyakran elkomorul, s romantikus hittel bírál, máskor a komorság komolysággá lesz, s a romantikummal párosulva lelkesedéssé alakul. 

Tanít a kollégiumban, jelen van a közéletben, és állandóan ír. Írásai zöme kritika, publicisztika. A szépíró, a későbbi novellista, regényíró még csak bontogatta szárnyait, anyagot gyűjtött a „bolond kisvárosban” a Bolond kisváros novelláihoz, a Metánia RT. című regényéhez s a színművekhez. Későbbi szépirodalmi alkotásai magvát megtaláljuk már itt, a Szempontok rovat cikkeiben, bírálataiban, szatíráiban.

Nagy lelkesedéssel ír a hazai termésről. Berde Mária Tükör című novelláskötetének megjelenésekor örömmel állapítja meg, hogy „szépírói erényein látszik meg a nőíró, nem pedig, ahogy férfitársadalomban élvén, mondani szoktuk: fogyatékosságain”. Áprilyt a Falusi elégia megjelenésekor elsők közt köszönti, magyar és világirodalmi távlatokból értékeli: „Gazdagok vagyunk, van Áprilynk! Néhány név csak, amitől nő a dölyfünk, ha itthon írásról beszélünk, és Pesttel feleselünk decentralizáltan… Csiszoltak vagytok? Formásan álljátok a versenyt más népek diadémjaival? Nézzetek ide, ez a mi ajándékunk, erdélyi anyag és százados munka remeke.” És sorolhatnánk írásait, amelyek a lapban megjelentek, s amelyekből kitűnik, hogy a bácskai sváb kovács fia lassan nemcsak szerelmese lesz Erdélynek, de otthonának is tekinti. 

A humánuma az, ami pályakezdésétől élete végéig fellelhető műveiben. Legyen kritika, publicisztika, esszé, regény vagy színmű. Leghatásosabb írói eszköze a humor, anekdota, szatíra. 1929-ben jelent meg az a műve, amit én a legérdekesebbnek tartok, a Metánia RT című szatirikus szürrealista regénye, amely a gázpanama remek leírása tájainkon. A hitleri fasizmusnak a jóslata. A maga nemében egyedi az erdélyi irodalomban. Ekkor már tevékeny részese az Erdélyi Helikon írói csoportnak, amelyhez kezdetektől csatlakozott.

Marosvásárhelyen élt 51 éven át. Akkor sem költözött el, amikor a Bolyai Egyetem német irodalom szakos professzora lett. 1945–1951 között inkább ingázott Kolozsvárra a kor döcögő közszállítási eszközeivel, de nem hagyta el szeretett-ostorozott városát és családját. Nyugdíjba vonulása után még írt, de életműve gerince a háború végével lezárult. 70. születésnapján az Igaz Szó Szemle rovatában Székely János, az egykori tanítvány írt hozzá levelet, amiből hadd idézzek, hisz mindannyian így ismertük Károly bácsit: „Vásárhely ismerős utcáira képzelem magam, a vár alá vagy a Bolyaiak terére, s itt is, ott is, majd minden sarkon megüt pipájának erős somkóróillata. Látom, amint nyitott felöltőjében, széles és kókadt karimájú kalapjában szaporázza rövid lépteit; amint szívesen, de szórakozottan köszönget jobbra-balra, úgyszólván minden szembejövőnek, s megtorpan olykor, hogy eldiskuráljon velük, pusztán a beszélgetés öröméért.

Látom iskolai katedráján, amint az osztály csataüvöltései közepette gyorsírással jegyezgeti ötleteit asztal alá rejtett pepita noteszébe, mintha csak attól tartana, hogy rajtakapjuk fegyelmezetlenségén. Hallom, amint olykor – ha már képtelenség fület és szemet hunyni a zajongásunk fölött – felrikkant a mennyezetre, mondván: Mi az? Ki meri ezt megtenni énvelem? – hogy aztán rögtön visszasüllyedjen foglalatosságába.

Látom az irodalmi estek dobogóján felolvasni, vagy fiatalabb írótársakat protezsálni a közönség szeretetébe; látom gyűléseken pipázgatni és jegyezgetni egy új noteszbe, amely azonban mintha mégiscsak a hajdani volna; hallom csevegő, szinte bocsánatkérő felszólalásait, amelyek során mégis a legfontosabb dolgokat mondja el tanítványai, kollégái műveiről. Látom otthon, írógépe mellett, Gorkij és Kosztolányi arcképének társaságában; látom az unokák között, és látom a szerkesztőségi szobában, ahonnét sohasem távozik anélkül, hogy előbb elnézést kérne alkalmatlankodása miatt.

Látom ezernyi helyen és ezernyi mozdulatban; valahol csak tényleg alkalmam volt megpillantani hajlott – szikár alakját, tiszta szemét és jellegzetes metszésű arcát; valahol csak lehetőségem nyílt hallani egymás sarkára hágó, el-elakadó, szaporán-szellemes szavait…” (Születésnapi levél)

1980-ban, 90. születésnapján összeállítással köszöntöttük Sütő András, Benkő Samu, Köllő Béla és Marosi Ildikó írásaival. Itt idézi Köllő Béla színművész Moltert: „Sosem lesz valóságos erdélyi az, akinek nincs történelmi érzéke. Akit nem érdekelnek a hagyományok, az mindig idegen ember marad Erdélyben, e történelemtől hangos földön, ahol az örök múltból olyan otthonos biztonságérzettel merít példát mindenki.“ 

Ő az lett. Valóságos erdélyi. Transzilvanista.