Milyen tág a horizont?

• 2014-01-24 15:51:35

• Sebestyén Mihály

Minden művész- vagy művészetekben érdekelt közösség, nemzedék különbözni óhajt elődeitől, az idősebb, már beérkezett, babérjain pihenő-pihegő kor- és alkotó csoporttól.

Minden művész- vagy művészetekben érdekelt közösség, nemzedék különbözni óhajt elődeitől, az idősebb, már beérkezett, babérjain pihenő-pihegő kor- és alkotó csoporttól. Fontosnak tartja magát jelzőkkel, jelekkel, szimbólumokkal megkülönböztetni, hogy a külső szemlélő, a feléjük forduló avatatlan érdeklődő, a közéjük kívánkozó még véletlenül se tévessze össze valaki mással, ellenérdekelttel.

A 2011-es marosvásárhelyi konferencia előadói magukat fiatal művészettörténészeknek nevezik, elhatárolódva az idősebbektől, a nagy pályatársaktól, így – gondolom – azoktól, akik valamikor harminc-negyven évvel korábban vágtak neki a tudományosság bércmászásának. Holott, ha az erdélyi magyar művészettörténészekre gondolok, miként éppen e társaság tagjai is oly fényesen bizonyították a B. Nagy Margit emlékének szentelt 2009-es értekezlettel és az ott elhangzott előadások közzétett változatával, nem volt idősebb nemzedék, nem voltak közvetlen elődök az egy B. Nagy Margiton és Kovács Andráson kívül. Ám ugyanez egyáltalán nem mondható el a szakma magyarországi művelőiről. Ott virágzott a művészet- és művelődéstörténet, ott működtek azok a mesterek, akiknek az erdélyiek nevelése lett volna a feladatuk, ha a politikum el nem űzi őket a kutatóintézetekből, az egyetemi katedrákról vagy a múzeumokból. Ha tehát ezeket a közleményeket olvasom, melyek Táguló horizont címen most jelentek meg, akkor egyáltalán nem látok valamilyen törést, szakadékot, áthághatatlan ellentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és a maiak között. Mindet magas fokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben érhető tetten.

Annak felette a közzétett tizennyolc tanulmány és a konferencia során elhangzott további 24 – sajnálom, hogy csak ilyen kevesen feleltek a szerkesztők, Kovács Zsolt és Orbán János felhívására („Felkéretnek a T. kollégák, hogy záros határidőn belül küldjék el a dolgozataik végleges szövegét a kötet szerkesztőinek” – konferenciavégeken gyakran felhangzó exhortació) – mind-mind a korábbi kutatásokon alapul, a tudományművelés szabályai szerint íródott, a már ismert adatok, kimutatott összefüggések ismeretében, felhasználásával és azok meghaladásának nem csupán vágyától, de a begyűjtött új adatok kényszerítő hatásától, súlyától sarkallva. Nincs teljesen új kutatás és nincs teljes egészében elvetett felismerés. Az igazság sokkal összetettebb, mint gondolnánk, ezek a fiatal művészettörténészek sokkal jobban felkészültek, mint elődeik voltak. Hála a kutatási/képzési programoknak, doktorátusvezető professzoroknak, katedráknak, az információszerzés határtalanabb módozatainak, a jobban felszerelt könyvtáraknak, digitálisabb gépeknek, utazásoknak, helyszínismereteknek, formális és informális kapcsolatoknak, amelybe maguk is belehelyezkedhettek. A látásmód és módszertan változásának köszönhetően: valóban tágulnak egyéni horizontjaik, és vele együtt tágul azoké is, akik e tudományágból hasznot és üdvöt, babért, doktorkalapot, akadémiai tagságot vagy csak egyszerű élvet húzhatnak.

A szellemi határok módosulása és a politikaiak leomlása vagy legalábbis légiesülése azt is jelenti a művészettörténész számára, hogy bátrabban eredhet útnak az analógiák felkutatásában, a nyomkeresésben. A Kárpát-medence egy afféle hatásgubanc, átvételi csereszalon, átrakodó állomás, ha szabad ezekkel a hasonlatokkal élnem. A szerzők itt felsorakoztatott kutatásaiból is kiderül – sokkal közvetlenebbül és egyértelműbben – , hogy a hely és idő nem kedvezett soha a tökéletes elszigeteltségnek. Az áramlatok akár dél-keletről, akár nyugatról vagy éppen a napfényes Itáliából jöttek (hogy csak a legcsábítóbbat említsem), a középkor legsötétebb századaiban vagy a kora reneszánszban utat találtak Magyarország felé, betörtek, beszivárogtak a térségbe, hatottak, kihívást jelentettek. Az alkotók, építők, építtetők, közösségek, piktorok és muratorok fedezték fel, sajátították el, kerültek az áramlat szépségének és újszerűségének hatása vagy mellékhatása alá. A kockázatok: a hatalom ellenérzése, az irigyek gáncsoskodása, az emberi gyarlóság, a közízlés merevüléséből eredő elutasítás, vagy éppen mindezek ellenkezője, a befogadás hullámzott tova/enyészett el. A közízlés átalakult. De ugyanakkor a belső hatásmechanizmusok is jól követhetők, miközben a sokasodó adatok váratlan összefüggések felderítésére adnak lehetőséget: egymástól távol eső Kárpát-medencei helyeken bukkan fel ugyanaz a motívum, stílusemlék, mester, irányzatosság.

A kötet tizennyolc írása széles szellemi medret vájt, jelezve az ifjú tudósnemzedék érdeklődésének frissességét, sokszínűségét, és sokrétűségét. A mostanában divatos tud. közlemények tartalmát jelző kulcsszavak felsorolásából az érdeklődő máris láthatja, nem a levegőbe beszélek, és ekkor még semmit sem árultam el a mögöttes kvalitások és a stílus közérthetőségről. De emezek legyenek a tudományos kritika zsákmányai, egy kedvcsináló könyvbemutatónak nem ez a módja, célja, etikája.

Hajlamos lettem volna azt mondani, dominál az építészet – a B. Nagy Margit emlékére szerzett kötetből kiindulva – de kellemesen csalódnom adatott, hiszen volt e lapokon bőven más is.

Lássuk tehát a kulcsszavak csomóját: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Eszergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi késő reneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület-típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. század végi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győ-ző építészmérnök, tervező „ébresz-tése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskunfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József Közművelődési Palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt: Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre festészete, primitivizmus, életöröm, Brueghel és Rabelais hatása, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás-életút, tényleg elfelejtették? A lázadó grafikus, a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dicsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátéthímzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17–19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés: a XIX. század végi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége, kiválás a paraszti közegből, támogatás és iskolaalapítások (Székely Miklós).

A magam hasznáról se feledkezhetem meg, a tanulmányokban számos új adatra bukkantam, melyeket a munkám során vígan hasznosíthatok. Olyik témához közöm is van, mint a Teleki könyvtárhoz, melynek 40 évig szolgálója lehettem, Vass Tamáshoz, akit ismertem, csodáltam, legendás volt, amint hosszú fekete kabátjában végigvonult a Bolyai utcán vagy áthúzott a főtéren, igazi művész jelenség; felejthetetlen, szerintem nem felejtették el, csak még nem készült róla monográfia, a Mikes-ábrázolások közé felvehetők Hunyadi László és Tőrös Gábor plakettjei is, az iparoktatás 19. századi sorsáról naponta olvasok a századvég vásárhelyi újságaiban...

De minek nyújtsam a szót, tessék belelapozni a szép és igényes kiadásba, a szerkesztők munkája dicséretet érdemel. A nyomda, a kolozsvári Idea Plusz, Szentes Zágon, a borító tervezője és Fazekas Botond műszaki szerkesztő ugyanvalóst.