Mikor volt jó idő?

Nagyapám szerint, aki javíthatatlan álmodozó, következésképpen örök elégedetlen pozitivista volt, noha a részletek sohasem számítottak nála, akkor van jó idő, szép és tiszta, felhőtlen és tágas, amikor Görgénykucsuláta magaslatáról ellátni az Atlanti-óceánig egyfelől és Moszkváig – kelet felé fordulva.

Hogy miért éppenséggel Moszkváig, az soha nem derült ki pontosan. Mellékesen szólva soha nem volt opportunista, nem lépett be az állampárt csapdájába és nem akart az első sorban ülni sehol sem. Ha már muszáj volt részt vennie valamilyen összejövetelen, amit a szolgabíróktól a párttitkárokig doboltak össze az idők folyamán, sikerült mindig kiverekednie a legjobb helyet, ahol el lehetett rejtőzni, köddé válni a széles és ennélfogvást feladatokkal mindig megterhelt vállak mögött. Onnan nyugodtan ásítozhatott, nézhette volna mobiltelefonját, de sajnos az csak fél századdal később vált közhasznúvá.

Így élt hetvenöt évet, békésen szenderült jobblétre egy derűs májusi hajnalon, amikor a nagy diófán a rigók vígan rikkantottak, amiképpen azt a minden időkre alkalmas közhelyek tartják, és mi csak délben vettük észre, mikor bevittük neki a reggelit, amit hatvanhat éves kora után az ágyba kért. Elvégre, mondta kimondatlanul is, ennyi dukál neki annyi fáradalmas, sziszifuszi év és látomás-létomlás után. Délig szeretett aludni, ezért aztán senki sem zavarta meg. Felfedezését követően a szokott eljárásban részesült, és kikísértük a Nyárád utcai temetőbe, amely a házunktól nem messze terült el, és nagyapámat már egy sereg ismerőse, barátja, bajtársa, kártyapartnere megelőzte. Ő azonban szokásához híven megbújt ezek mögött, és csak a nemzedékének vége felé utalt arra, hogy most már eleget látott, akarom mondani hunyt el békésen.

Azt viszont talán említeni sem kell, hogy a görgénykucsulátai dombságokról – rajta kívül – soha senkinek nem sikerült megpillantani az Atlanti-óceánt, amely szemérmesen rejtőzködött, óvakodott a kucsulátai őslakosok pillantásától. Még a nagy háborúk idején sem jutott el odáig bár egy árva és elkínzott hadifogoly sem; az utazás vagy a vándorlegénység akkoriban már/még nem volt divatban. Az Atlanti-óceán tehát nagyapám tulajdona vagy találmánya volt, olyan szerencsepénz, amelyet bárhol beválthatott volna csengő aranyakra, ő azonban csak őrizte, és egyetlen unokájának, nekem adta át.

Ami viszont a keleti láthatárt (gépembe melléütve léthatárt írtam, amely tudatalattimban alattomban húzódott meg, és irányította akaratomnak fittyet hányva bal kezem mutatóujját, amellyel a billentyűzet bal felét püfölöm) illeti, itt már nem vagyunk annyira magányosak, noha fentebb kénytelen voltam kijelenteni, hogy nagyapám nem magyarázta meg, miért nem lehet ellátni az Uralig vagy a kanyargó Donig, hiszen a laposföld-elmélet szerint amott a sztyeppéken semmi sem állja útját a fürkésző, távolba kalandozó tekintetnek. Meg aztán számos Kucsuláta-szülött járta meg a vidéket hol egyenruhában, hol ásóval és lapáttal (dombelhárítósként), hol szabad akaratából, hol parancsra századokba és ezredekbe besorozva, arcvonalban vagy futás közben, menekülve, sebesülten. Egyes kutatók azt állítják, hogy az ős-kucsulátaiak éppenséggel ezekről az etelközi pusztaságokról vándoroltak tovább-tovább, mint a ballagók, sáskák, és a tartós aszály elől lovagolva érkeztek meg ide a hegyek alá, ahol ha felmentek a dombság legmagasabbikára, a Zermelyre, éppenséggel az Atlanti-óceánig láttak. Dehogyis akartak ők hátrafordulni. Inkább délre, ahonnan sajnos a Dunáig nem láttak, de északi irányban a Tiszáig semmiféle komolyabb tereptárggyal nem találkoztak, mondják a helyi öregek, akik még emlékeztek arra, hogyan cihelődtek le a honfoglalók, hogyan nevezték el a szálláshelyet. Sajnos itt megbicsaklik az emlékezet bokája, nagy a zűrzavar, nagyapám szerint is, mert egyesek Sipkának, mások Sisakdombnak mondták az eredeti falunevet, de aztán a Rákócziak, akiknek munkáskézre volt szükségük, mert az őslakó kucsulátaiak folyton mesélték a honfoglalást, és az Atlanti-óceán felé kacsingattak (sokan kiváló kacsintóművészeknek számítottak, őstehetségek voltak, akik virtuálisan szigeteket azonosítottak, és pontosan jelezték, mikor tetőzik a Golf-áramlat, őket aztán a néprajz is számontartja, érthetetlen, Orbán Balázs miért feledkezett meg róluk, bizonyára sok volt neki az itt uralkodó legendárium,  nem hitt az ő szemüknek), moldovánokat telepítettek be, akik fene szorgalmasnak bizonyultak munka és szaporulat tekintetében, és ők bizony saját nyelvükön, saját fejfedőjükről, a homlokba húzott kucsmájukról nevezték el Kucsulátának. 

Mit tehetett ezek után nagyapám? Megemelte a kalapját, ragaszkodott a szürke, elcsempült, már sok helyen jégeső lyuggatta kizsírosodott kalapjához, amit csak a templomban tett le maga mellé a padra, bár ebben a tekintetben csudálta a bótos Steibergeréket és a csapszéket tartó Schweiger Aladárékat, akiknek még a templomban sem köllött megválniuk a fejfedőjüktől, és felbicegett a dombság legmagasabb pontjára, a Zermelyre, hogy apálykor meglássa, mit hagyott maga mögött a tenger. Hajótörötteket, szirénlányokat, avagy kincseket rejtő elsüllyedt korvetteket, ámbátor nem lehetetlen, hogy a spanyol flotta, a legyőzhetetlen ármádia sérült vezérhajója is felbukkan egy derűs május reggelen.