Az okokat ott kell keresni, ahol elhajlott, kisiklott az 1989-es rendszerváltás alig két hónap alatt a nagy diktátorszalajtást követően.
Múlt heti írásában már Nagy Miklós Kund is feltette magának, olvasónak a kérdést: vajon az ország nagyvárosaival ellentétben Marosvásárhelyen miért nem volt jelentős kormányellenes tüntetés, korrupciót elítélő tiltakozáshullám, megmozdulás, tömeges fölserkenés?
Nem azért, mert városunk híres lenne kormánypártiságáról, mameluktermészetéről (ahogy Mikszáth korában nevezték a kormánypártiságot), ámbátor itt sem hiányoznak azok, akik hasonlatosak ahhoz az aggmenházi gyűjteményhez, titkos Ceauşescu-rajongókhoz, nosztalgikus aggebekhez, akik estéről estére kereplőkkel és műanyag trombitácskájukkal összegyűlnek a Cotroceni-, egykori pionír-, ma elnöki palota előtt.
Az okokat ott kell keresni, ahol elhajlott, kisiklott az 1989-es rendszerváltás alig két hónap alatt a nagy diktátorszalajtást követően. Ha 1989 decemberének legvégén felsejlett az országlakosok egységre törekvése, közös cselekvőképessége, az néhány hét alatt szertefoszlott, és a város tartósan szétesett két nagyobb közösségre. Az etnikumok mentén, természetesen. Mi más is lehetne biztos-bizonytalan, szilárd-ködös fogalmi- érzelmi kapaszkodó?
Kimenni, kormányellenes jelszavakat kiabálni mi is megtehetnők, de a magyarok ezt inkább magyarul tennék, míg a melletted álló más nyelvű rád nem szól idegesen zászlaja alól, szólj te is államnyelven. Hiszen közös ügyünkről van szó. És a közösséget csak egynyelvűen képzeli el.
És ha kimegy? És ha tényleg kormányt buktat? És ha győz? Ott van a „jó” oldalon, akkor vásárhelyi polgárként mit nyer? Persze, hogy sújtja őt a korrupció, az ő zsebéből is lopnak, igaz, kevesebbet, mert eleve kevesebbet kap alkalmazottként. Tulajdonosként, vállalkozóként gyakrabban zúdul nyakába váratlan ellenőrzés, büntetés, vádlottként gyakrabban kap elmarasztalást. Hacsak együtt nem táncol, viháncol a farkasokkal. (Homo homini lupus.)
Jön egy új kormány, a beiktatás ünnepélyes, felesküszik a törvények megtartására „a román nemzetet megosztó” elnök polgártárs előtt. És a fiúk az autonómiát elutasítják, és a nyelvi jogok sérelme felett szemet hunynak, és saját jóembereiket hozzák helyzetbe. A katolikus gimnázium dolgában nem lépnek, a MOGYE ügyét nem mozdítják el az egyenlőség, jogszerűség felé, a pápát nem engedik Gyulafehérvárra, Magyarország felé mosolygósan hideg lesz a viszony a szépen hangzó ígéretek ellenére. Bukarestben eben gubát cserélnek. Ja, és a legtöbb magyarnak minálunk már kettős állampolgársága van. Ez is visszatarthat sok mindentől.
Nos, azért menjen ki tüntetni, hogy majd az RMDSZ felajánlja szolgálatait az ifjaknak is, hogy visszaszerezzen valamit az elorzott, már megszerzett jogokból, a politikai elitjét perbe fogóktól visszarántsa azokat, akik ellen igaztalan vádakat fogalmaznak meg, csakhogy kiüssék őket a szűk és kényelmetlen, de mindenképpen nyeregnek tekintett pozícióikból? Az ígéretek legtöbbször ígéretek maradnak.
Ha lenne egy valódi kisebbségbarát kormány… Ha lenne egy őszinte, a tényekkel, a részrehajlással szembenéző vezetés. De nincs rá kilátás, remény.
A két közösség alapvetően bizalmatlan egymással szemben. Eljátszották a bizalmat. A közös akció 1990 márciusa óta nagyobb méretekben, tömegszinten Marosvásárhelyen elképzelhetetlen. Pedig azóta eltelt több mint egy negyedszázad. Tény, hogy nehezen felejtünk, nehezen felejtenek. És addig maradnak a tévéhírek és számadatok a résztvevőkről, attól függően, melyik független függőségben szenvedő médiumot nézzük.