Az erre adandó válaszok már eddig is megosztották egységesnek távolról sem mondható társadalmunkat. A társadalom, amely alig várt már a megoszlásra, boldogan lélegzett fel, amikor olyan jelentékeny konfliktusok szaggatták szét szövetét, mint ivartalanítsuk-é vagy üssük agyon az ember (a társadalom mint sok-sok ember együttese) legrégebbi haverét.
Az erre adandó válaszok már eddig is megosztották egységesnek távolról sem mondható társadalmunkat. A társadalom, amely alig várt már a megoszlásra, boldogan lélegzett fel, amikor olyan jelentékeny konfliktusok szaggatták szét szövetét, mint ivartalanítsuk-é vagy üssük agyon az ember (a társadalom mint sok-sok ember együttese) legrégebbi haverét.
Egyes csoportalakzatok örökbefogadással is ötletelnek, de míg a gyerekek örökbefogadása elé az állam gátakat vet, különösen a külföldiek részéről érkező adopciós szándék elé emel törvényi kifogásokat, akadályokat, szöktetőket és buktatókat, addig a kutyák örökbefogadását egyenesen forszírozza. Ámbátor, míg az emberi árvák örökbefogadói megnézik a gyerek létező, leolvasható, kiköbözhető genealógiáját, szem- vagy hajaszínét, jellemállását, addig a kutyák esetében az állam korlátlan lehetőséget biztosít az ilyesfajta rasszista finnyáskodás, válogatás számára.
A kérdés nem is így tevődik fel, hanem úgy, hogy mekkora a társadalmi támogatottsága a kutyaprobléma humanista megoldásának. Hiszen láttuk, a kóbor ebek a kültelkeken magányos emberekre támadnak, azokra az egyénekre, akik már elfelejtették magukhoz venni a középkori ember legfontosabb napi segédeszközét, a karót. Ez utóbbit nem csupán Karózó Vlagyimir Iljics (azaz Vlad Ţepeş) használta arra, amire még van szavunk, a karóba húzásra, hanem egész egyszerűen ezzel a primitív egykarú emelővel űzték el a kóbor ebeket, melyek a középkori városok és falvak utcáin – különösen éhínség idején, sáskajárás után, hosszú telek végén, pusztító járványok dühöngésekor – falkában jártak, csapatostul támadtak az emberre, legrégebbi pajtásukra. Így köszönték meg a legtudatosabb kutyák – a maguk módján – a szelídítés és az emberi civilizáció okozta elidegenítés számtalan fájdalmas tünetét, kiszakíttatásukat a természet mindent elrendező közegéből, a természeti egyensúly világából.
Az ember jódolgában elfelejtette az ebekkel való egyszerű bánásmódot: mikor, hol és hogyan tartsunk jószágot? Mi célból? Meddig ér a takarónk? Kell-e nekünk egyáltalán életfogytiglan a kutya? A kutya ui. jelzi, ha elfogad bennünket, vagy lázad az emberi tartásmód ellen.
Minderről, a kóbor ebek körüli vitáról a hazai és a külföldi sajtó részletesen beszámolt. Pártpolitikai téma, acsarkodó (ebről – eb módon) parlamenti pulpitusveregetés volt, holott az efféle ügy másutt az ebrendészet körébe tartozik. Az osztrák-magyar monarchia városi kultúrájához hozzátartozott az olyan szabályrendelet, melyet a valósághoz alkalmaztak, s ennek lényege az volt, amit már az előbb is jeleztünk: miként tartható eb, mire kell a vele való bánásmódban vigyázni, hogyan lehet a társadalomba integrálni a kutyákat és gazdáikat. Ezt még Trianon sem tudta szétbarmolni, stílszerűen szétkutyálni. Ehhez a szocialista forradalom győzelme, a falvak szocialista átalakítása, a városok ruralizációja kellett.
A hír felkeltette az észak-koreai népi demokratikus diktatúra érdeklődését is. Mint hírlik, ezer fővárosi ebet fölöttébb alultáplált kivitelben Phenjánba importáltak, a Kutyimpex (koreaiul Kim Ír-Dog) állami tőkével működő vállalat segítségével. A kutyák fontos párt- és állami feladatot teljesítettek: a diktátor áruló, cselszövő, galád és a hal- és hínárimportot megkaparintani vágyó édes nagybátyját eme bukaresti származású eruro-kutyákkal szaggattatták szét. Az ázsiai szocialista humanizmus jegyében. Így fejlesztette tovább Kim Dzsong Un a marxista-leninista-sztálinista és maoista állati örökséget. Még a múlt esztendő végén.
Aki nem hiszi, ugasson utána.
