A schengeni rendszer egyik nagyon fontos – hogy mennyire, azt jelenleg valós időben tapasztaljuk – kiegészítő eleme a menekültek beléptetésének, regisztrációjának és a menekültstátusz elbírálásának kérdése. Ezt a kérdést az EU rendeleti szinten szabályozza – az úgynevezett dublini rendeletek által –, de meg kell említeni, hogy több kiegészítő irányelv is szabályozza ezt a kérdést a menekültügyi eljárás konkrét lépéseivel kapcsolatban, mint például a menekültügyi eljárásokról szóló irányelv, a befogadási feltételekről szóló irányelv, a kvalifikációs irányelv, az Eurodac-rendelet. A dublini rendeleteknél a többes szám azért indokolt, mert a közhasználatban három – Dublin I, II és III – rendeletről, egyezményről beszélünk. A köznapi szóhasználatban a menekültkérdést a dublini rendeletekkel szokás összekötni.
Menedékjogot az üldöztetéstől vagy súlyos sérelemtől menekülő emberek számára lehet adni. A menedékjog alapvető jog; megadása a menekültek védelméről szóló, 1951. évi genfi egyezmény alapján nemzetközi kötelezettség. Itt meg kell jegyezni a különbséget a genfi nemzetközi egyezmény, illetve az EU belső rendeletei és rendszere között, a kettő nem ugyanaz. Az unió országaiban a menedékjoggal kapcsolatosan közös és egységes szabályokat alkalmaznak.
A dublini egyezményt – Dublin I – Írországban, Dublinban 1990. június 15-én írták alá és 1997. szeptember 1-jén lépett hatályba az első 12 aláíró államban (Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország és az Egyesült Királyság), 1997. október 1-jén Ausztria és Svédország, 1998. január 1-jén Finnország területén is életbe lépett. A szerződés néhány, az unión kívüli országra is kiterjedt, mind például Norvégia és Izland. Svájc is aláírta a rendeletet, és 2005. június 5-én 54,6% aránnyal ratifikálta; 2008. december 12-én lépett életbe.
A dublini rendeletet (Dublin II) 2003-ban fogadták el a dublini egyezmény (Dublin I) felváltásaként. A dublini rendelet meghatározza a tagállamok felelősségét egy-egy menedékkérelem elbírálásában az Európai Unión belül. Ez a dublini rendszer alapja, mely a dublini rendeletből és az úgynevezett Eurodac-rendeletből áll, mely létrehoz egy európai szintű ujjlenyomat-adatbázist az EU területére illegálisan belépettekről. A dublini rendelet célja „gyorsan meghatározni a tagállam felelősségét egy menedékkérésben, és a menedékkérőt abba a tagállamba irányítani”. A felelős általában az a tagállam, melyen át a menedékkérő belépett az EU területére.
A dublini egyezmény egyik fő célja volt megakadályozni, hogy egy kérelmező több tagállamban is kérelmet nyújtson be. Egy másik cél a „keringő” menedékkérők számának csökkentése. Mivel azonban az az ország felelős a kérelem elbírálásáért, ahova az illető először megérkezett, nagy nyomás alatt vannak azok a határterületek, melyek államai gyakran épp a legkevésbé képesek a menedékkérők támogatására és védelmére. 2008. december 3-án az Európai Bizottság javaslatára megreformálták a rendszert, aminek eredményeképpen megszületett a Dublin III rendelet.
A Menekültek és Száműzöttek Európai Tanácsa (European Council on Refugees and Exiles – ECRE) és az UNHCR szerint a rendszer nem nyújt elegendő védelmet. Több esetben kimutatta mind az ECRE, mind az UNHCR (az ENSZ Menekültügyi Tanácsa), hogy a rendszer több pontban akadályozza a menekültkérők személyes jogainak vagy jólétének biztosítását, egyes esetekben még a menedékkérelmük megfelelő elbírálását is, annak elismerése esetén a hatékony védelmet, és bizonyos gondokat okoz a tagállamok között egyenlőtlenül eloszló menedékkérelmek miatt is.
Jelenleg a menekültügyi eljárás az Európai Unió egész területén hasonló, és a következőképpen zajlik: minden menedékkérőtől ujjlenyomatot vesznek, amit megküldenek az Eurodac-nyilvántartásba (erre vonatkozik az úgynevezett Eurodac EU-rendelet). Ezek az adatok a menedékjog-kérelem elbírálásáért felelős ország meghatározását segítik elő. A menedékkérők befogadási anyagi feltételekben – például lakhatás és élelmezés – részesülnek (erről is külön kiegészítő, a befogadási feltételekről szóló EU-irányelv rendelkezik). A menedékkérőt egy, az EU-jogban járatos ügyintéző hallgatja meg, tolmács segítségével, hogy meghatározza, megfelel-e a menekültstátus megkövetelte feltételeknek, vagy részesülhet-e kiegészítő védelemben. A feltételeket egy úgynevezett kvalifikációs irányelv és a menekültügyi eljárásról szóló irányelv határozza meg. A menekült- vagy kiegészítő védelmi státus megítélése bizonyos jogokat biztosít a menedékkérőnek, így például tartózkodási engedélyhez, a munkaerőpiachoz és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést.
Ha a menedékkérő nem kapja meg „első fokon” a menedékjogot, az elutasítás bíróság előtt megfellebbezhető. Egy negatív „elsőfokú” döntés bírósági jóváhagyása után a menedékkérő visszaküldhető a származási vagy tranzitországába, természetesen csak akkor, ha a bíróság nem változtatja meg a negatív „elsőfokú” döntést.
Ami kétségkívüli tény, hogy a dublini rendszer növeli a nyomást az EU külső határrégióin, ahol a menedékkérők túlnyomó többsége belép az EU területére, és mely államok gyakran még kevésbé képesek a menedékkérők támogatására és védelmére.
Gogolák H. Csongor ügyvéd
office@gogolak.ro
