Amint azt a múlt heti részben írtuk, a legtöbb EU-tagország alkalmazza a schengeni rendszert, más EU-tagországok viszont nem részei az övezetnek (Románia, Horvátország, Bulgária, Írország, Egyesült Királyság, Ciprus), ugyanakkor bizonyos országok, annak ellenére, hogy nem az EU tagjai, mégis részesei a schengeni egyezménynek (Izland, Norvégia, Svájc, Liechtenstein). Az Egyesült Királyság és Írország esetében meg kell említeni, hogy a két ország a schengeni rendőri együttműködésben viszont részt vesz. Izland, Norvégia és Svájc, bár részei az egyezménynek, nem rendelkeznek döntési joggal az egyezmény rendelkezéseire nézve.
Itt még meg kell említeni a kivételes eseteket, amelyek alapján az egyezmény bizonyos országok meghatározott területein nem alkalmazandó: Ciprus esetén Észak-Ciprusban, Németország esetén a Helgoland-szigeteken, Görögországban az Athosz-hegy, valamint Franciaország tekintetében Francia Guyanában, Guadeloupe-én, Martinique-on és a Réunion-szigeteken nem érvényes az egyezmény.
Ugyanakkor, habár de jure (jogilag) nem hatályos az egyezmény a következő területekre, de facto (gyakorlatilag) működésben van, ugyanis ezeken a területeken nincs útlevélvizsgálat: Feröer szigetek, Grönland szigete, Monaco (a francia–monacói határon nincs útlevél-ellenőrzés, Monaco tengerparti kikötőiben viszont francia–monacói különmegállapodás alapján a francia hatóságok végeznek útlevél-ellenőrzést), San Marino, Vatikán.
A történelmi áttekintés, illetve a területi hatály és a kivételek ismertetése után rátérünk az egyezmény konkrét tartalmára, ismertetjük Magyarország és Románia viszonyát az egyezménnyel (az utóbbi esetében ez egyelőre csak egy plátói viszonzatlan szerelemhez hasonlít). Utoljára, de nem utolsósorban pedig röviden elemezzük jogi szempontból a migránskérdést, kitérve röviden a dublini egyezményre is.
A schengeni egyezmény három nagy kérdéskör köré csoportosítható: a belső határokon történő ellenőrzés megszüntetése, ezzel egyidejűleg – az első célt lehetővé teendő – a schengeni külső határok ellenőrzésének erősítése, a harmadik cél a rendőrségi és bírói együttműködés megerősítése, ez utóbbi kettő megvalósítása nélkül ugyanis a belső határok közötti szabad átjárás merő ábránd maradna.
A belső határokon történő ellenőrzés eltörlésével a személyazonossági okmányok bemutatása megszűnt mindazok számára, akik a belső határállomásokon kelnek át – legyenek az EU állampolgárai vagy harmadik – nem EU-s – ország lakói. Ennek ellenére néhány biztonsági ellenőrzés megmaradt: igazoltatni lehet egy 20 km széles határ menti sávban, az EU-n kívülre nyitott repülőtereken, kikötőkben és pályaudvarokon. A schengeni tagországok állampolgárai a saját országukban érvényben lévő személyi okmányaikkal igazolhatják magukat, amelyeket minden más schengeni tagország hatóságai kötelesek elfogadni. Ezért a schengeni tagországok állampolgárai számára az egyezmény területén útlevél nem szükséges. Ennek ellenére a múltban többször előfordult, hogy egyes tagországok jogszerűtlenül útlevelet követeltek, sőt ezek hiányában szintén jogszerűtlen intézkedéseket (bírság, kitoloncolás) foganatosítottak.
Ugyancsak megmaradtak a biztonsági ellenőrzések a repülőtereken, a beszálláskor, illetve kiskorú gyermekeknek a térség elhagyásához engedélyre van szükségük.
2013-ban az Európai Parlament megszavazta a rendszer reformját, ennek értelmében nagyon fontos kitétel volt az, hogy a közrend vagy a belső biztonság komoly veszélyeztetettsége esetén a belső határellenőrzés legfeljebb 30 napra visszaállítható. Az intézkedés meghosszabbítható, de nem tartható fenn fél évnél tovább. Amennyiben előre nem látható esemény – például terroristatámadás – miatt azonnali lépésre van szükség, a tagállamok saját hatáskörben, a többi tagállam és az Európai Bizottság előzetes értesítése nélkül is dönthetnek a határzár visszaállításáról, de legfeljebb tíz napra. Az időszak esetleges meghosszabbításáról – aminek a révén az ilyen intézkedés maximum két hónapig tartható fenn – már uniós szinten kell döntést hozni.
Arra, hogy mennyire nem volt előrelátó az Európai Parlament, álljon itt egy 2013. júniusi HVG-cikk, amelyben a következőket írják: „A korábbi tapasztalatok fényében fontos kitétel, hogy önmagában a migráció nem jelent veszélyt a közbiztonságra. A migráció vagy az, ha harmadik országok állampolgárai nagy számban lépik át a külső határokat, önmagában nem tekintendő a közrendet vagy a belső biztonságot veszélyeztető fenyegetésnek” – olvasható az elfogadott dokumentumban.
Erre a megállapításra a Magyarországon jelenleg kialakult migrációs válság sajnos súlyosan rácáfolt. A következő részben a külső határok védelmének megerősítéséről, illetve a bírói együttműködésről fogunk beszélni.
(Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd
office@gogolak.ro
