Csütörtöki kimenő
Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még egymásnak olvastuk fel írásainkat, azóta mindenki magának robotol, és a lektortól, szerkesztőtől, kiadótól szokott megsértődni, ha írásunk nem üti meg – szerintük – a remekmű mértékét, nos, akkoriban egy fiatal bartátnőm, aki azóta hűtlen lett az íráshoz, de annál inkább művelője a jó és príma nagymuzsikának, nos, írt akkoriban egy novellát a halottak napjáról. Semmi konkrétumra nem emlékszem a szövegből, nem tudnék idézni egy foszlányt sem, csupán a hangulata maradt bennem, a fíling, az a páradús, ködös korai alkony november elsejéről, amikor fellobbannak a temetőkben a gyertyalángok, imbolyognak az árnyak, fehér-vörös-sárga virágok úsznak a dombok felé, és a lelkek elcsendesednek egy percre, mikor találkoznak az ősökkel, azokkal, akiktől örökre búcsút vettünk, és akik talán azóta mindennap velünk vannak az emlékezet végtelenjében.
Dehogy, az emlékezet véges, rövid, hálátlan, vethetné valaki ellen, hiszen nem emlékszünk, ha bezártuk az ajtót, amikor kiléptünk, ha elzártuk a gázcsapot, leoltottuk a villanyt. Nem emlékszünk egy fontos tételre, amit fizikából belénk akart sulykolni az iskola, a jó tanár bácsi, amire tulajdonképpen soha többé nem volt szükségünk, de emlékezetünktől függetlenül hat az objektív, rideg valóságban fizikai törvényként. Nem emlékszünk egy szembejövő arcára, nem emlékszünk egy régi utazás élményére, a szállodára, csak a kellemetlenségre, a vám előtti izgalomra, pedig semmi mást nem akartunk becsempészni a szigorú hazába, csak magyar könyvet...
De a szerettekre való emlékezés kívül esik ezeken a mindennapi felejtéseken. Akikkel évtizedekig együtt éltünk, akik felneveltek, vagy akiket felneveltünk, és elragadta tőlünk a kegyetlen, vak halál, betegség, baleset, nos, azok kívül rekednek a felejtésen. Értük ballagunk fel, egyre nehezebben, a dombokra, viszünk virágot, gyújtunk gyertyát, vállaljuk az utazást, a hazalátogatást, holott már senki sem él ott, ahol egykor velük voltunk boldogok, tudatlanok, gyermekek. Ők az utolsó bizonyíték, hogy itt laktunk valamikor, s talán a személyiben a helység neve, ahol születtünk.
És vannak, akiknek nincs sírja, mert nem lehet, akik csak az emlékezetben élnek. Nekik is kijár a részvét és az emlékező térdhajtás. Ha csak virtuálisan is. A gyertyagyújtás nem kötelező, csupán elvárt...
Megismerjük milliom sír között a keresettet. A miénk is ott áll. Megtalálod. Igazából nem lehet eltéveszteni azokat a sírokat, amelyeknél te állítottál fejfát, hiszen iránya, hívása ott van az ösztönökben, a kihunyni nem tudó emlékezetben. És felrémlik a temetés, amikor már száraz szemmel álltál, már sírni sem tudtál, és nem emlékszel, kik voltak veled, kik kívántak részvétet, hány koszorút helyeztek a ravatalra. Csak reájuk emlékszel, akikért mindent hátrahagyva kijöttél, magaddal hozva unokádat (miként téged is valamikor így hozott kézen fogva nagyanyád), hogy az ősökről mesélj, hogy megtanítsd neki az emlékezés csodáját és a családi kötelék erejét, tartósságát, amitől eggyé váltok a történelemben és a jövőben. Higgyél ebben.
És mégis, amikor kiérkezel, és megállsz a sír előtt, és meggyújtanád az áldozati gyertyát, mintha szemrehányóan nézne rád a kő, a fejfa mögül az az arc, amit nem felejthetsz. És azt kérdi, miért csak most, miért nem gyakrabban, hiszen az életet az ember a halálra ráadásul kapja, mondja a költő. Meglehet, igaza van.
