Megújuló századok

Szepessy Béla Simplicissimusa

Mintha ihletadó, kedves olvasmánya, a barokk zene német képviselője, Daniel Speer pikareszk regénye, a Magyar Simplicissimus főhősétől vett volna példát, úgy jön-megy, utazgat ide-oda a Kárpát-medencében a jeles nyíregyházi grafikusművész, Szepessy Béla is. Egyik nap szülővárosában áll egyetemi tanulmányokat folytató hallgatói elé, másik nap már Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen teszi ugyanezt. Egyik héten Sepsiszentgyörgyön kurátorként rendez s nyit meg elhunyt kollégáját idéző emlékkiállítást, másikon Budapesten vesz részt saját egyéni tárlata megnyitóján. Nyáron a gyergyószárhegyi művésztelepen találkozhatunk vele, ősszel a Gyimesekben, Borospataka népszerű alkotótáborában, és így tovább, hol itt, hol ott tűnik fel, dolgozik, szervez, szerez újabb híveket a grafikának. Mondhatnánk azt is, hogy soha meg nem áll, de ez nem fedné pontosan a valóságot, hiszen grafikusi ténykedése, a fa- és linómetszés, a rézkarckészítés, a rajz és a többi hagyományos grafikai eljárás, amit a digitális technikákkal ötvözve már hosszú ideje alkalmaz, nagy türelmet, rengeteg apró munkát igényelve, hosszú időre helyhez köti. Ezt még a laikusok is hamar megállapítják, ha lenyűgözően gazdag, fantáziadús munkáival találkoznak. Például a marosvásárhelyi Bernády Házban, ahova számos látogatót vonz a Magyar Simplicissimus címmel közönség elé vitt grafikai zászlósorozata és az azt előkészítő, kiegészítő metszetválogatás. Tavaly októbertől több jelentős város, Nyíregyháza, Debrecen, Budapest, Kassa tárlatlátogatói is megismerkedhettek ezzel az erős kisugárzású képanyaggal, amely első pillantásra megmozgatja a képzeletet, és továbbgondolásra, az ismereteik felfrissítésére ösztönzi a nézőket. Akkor még inkább, ha olyan szerencsések, mint amilyenek a mostani megnyitón jelen levő marosvásárhelyiek voltak, akiket a szuggesztíven mesélő, rokonszenves művész a műhelytitkaiba, ars poeticájába is beavatott. 

Szerencsésnek mondható az is, hogy a galéria egyik részét teljes egészében a nagy méretű grafikák foglalják el. A belépőt meglepetésszerűen ez a rendhagyó látvány, falon függő zászlók sokasága fogadja, és ha pár lépéssel bennebb megy, egyből beszippantja annak historikus, mégis rendkívül életteli, realitásában is álomszerű hangulata, átjárja a három falról ráfókuszáló fekete-fehér látványvilág ellenállhatatlan erőtere. Mindehhez a tárlatnyitón hozzáadódott Lőrinczi György vásárhelyi lantművész korhű, kellemes muzsikája, ezáltal még teljesebbé, összetettebbé vált az élmény. De nélküle sem lehet hiányérzetünk, a míves, igényes grafika jelképeként is felfogható „zászlók” önmagukban is zenei képzeteket kelthetnek a szemlélőben. A nem mindennapi Szepessy-lelemény, a fehér festővászonra nyomtatott kompozíciók dinamikája, jól átgondolt felépítése, belső ritmusa muzikális töltetet is hordoz. A zene egyébként, amint arra a sokoldalú művészpedagógus és sok követőt magáénak tudó Mester is hivatkozott a nyitóesten, Simplicissimus korában, vagyis a XVII. században információként is nagy szerepet játszott, akár a harci események során is jeleztek ezt meg azt vele. Persze a képek elsősorban a szemnek s ezen keresztül az elmének szólnak. Arról azonban, hogy mi indította el a tizenkét darabos ciklust, jobb, ha maga az alkotó beszél: 

„Az írásmű teljesen magával ragadott. Többszöri olvasás után is elbűvölt a leírások frissessége, a cselekmény fordulatossága, a városok leírásának pontossága. A tizenkét kiválasztott város olyan érzékletesen tárul elénk, hogy szinte úgy érezzük, mi is részesei vagyunk a történésnek. Bártfa, Eperjes, Homonna, Kassa, Késmárk, Kisszeben, Lőcse, Nagysáros, Nagyszeben, Nagyvárad, Pozsony, Selmecbánya. Gyakorlatilag ezek a városok jelentették a XVII. század magyar kultúráját. A Felvidék és Erdély területe több mint kétszerese a mai Magyarország területének, és ha a kultúrát és a közállapotokat tekintjük, semmiben nem marad el Európa fejlettnek tekintett országaitól. (…) Azért választottam a fent említett városokat, mert egyrészt a regény főhőse – Simplicissimus – azokat a területeket barangolta, csavarogta be, és ad róluk, valamint a korabeli életről ékes leírást, másrészt ezek voltak a kor meghatározó központjai.

A grafikai lapok alapját egy gazdag faktúrájú felület alkotja, amely egy burjánzó szövedéket ad, és ebből bomlanak ki a különböző alakok, figurák, jelenetek, amelyek hol szorosabban, hol inkább megidézve kapcsolódnak a könyvhöz. Tanulmányoztam a kor viseletét, fegyverzetét, berendezési tárgyait, munkaeszközeit, és ezeket használtam fel az alkotói folyamatban. A feldolgozott rajzokhoz címerek, metszetek, síremlékek, pecsétek ábrázolásait használtam föl. Arra törekedtem, hogy egy vizuális körképet vázoljak föl, nagy gondot igyekeztem fordítani a ruházat, fegyverzet elemeire és arra, hogy a regényhez hasonlóan a társadalom több rétegét is bemutassam.

 A korabeli metszetek, dokumentumok alapján több mint kétszáz vázlatot készítettem, rengeteg saját rajz született, ezeknek azonban csak egy része került bele a végleges változatokba. Mindegyik városnak megterveztem a »saját Madonnáját«, és a fellelt dokumentumok alapján megidéztem a városképeket is. Szerettem volna az összes felemlített várost végigjárni és dokumentálni, ez azonban a járványügyi helyzet miatt csak részben valósult meg, de így is eljutottam Bártfára, Eperjesre, Kassára, Késmárkra, Lőcsére, Nagyváradra és Pozsonyba. Az eredmény sokszor inkább volt lehangoló, mint szívderítő, de még inkább megerősített abban, hogy fontos a munkám abból a szempontból is, hogy olyan értékekre hívja fel a figyelmet, mint például Kisszeben és Késmárk esetében, ahol Lőcsei Pál mester remekmívű oltárszobrai találhatóak. A »Madonnákat« és a városképeket külön metszettem ki és úgy építettem bele a képbe. (…) A Simplicissimus típusú regények, írásművek általában, jellemzően valahogy mindig a valóság és a képzelet határán mozognak. Daniel Speer művében is nehéz eldönteni, hogy mi az, ami ténylegesen is megtörtént vele, s mi az, ami a fantázia következménye. Csak a kiadó jegyzetei utalnak arra, hogy nem minden úgy történt, ahogyan írva vagyon. Ebből következik, hogy az általam megjelenített történet nem a könyv illusztrációja, hanem egy saját történet a mű alapján a korról és a jelenkorról, megidézve a múltat, ami a mához is szólhat.”

A marosvásárhelyi művészetbarátok valószínűleg kevéssé ismerik a tárlaton felvonultatott felvidéki városokat, a XVII. századi eseményekről is hiányosak lehetnek az ismereteink. Szepessy Béla zászlói, grafikai lapjai akár provokálhatnak is, hogy pótoljuk be mindazt, ami akaratlanul is kiesett a szellemi látókörünkből. Saját településünk múltja, éppen a szóban forgó XVII. század is számos érdekességgel, tanulsággal szolgálhat ma is számunkra.  És a metszetként felmutatott tizenegy? (A Kassáról készült 12. hiányzik a sorozatból, országos tárlatra nevezett be vele a művész.) Azok mindenike tartalmazhat marosvásárhelyi vonatkozásokat is. Elég, ha példaként csak az oly ritkán szóba kerülő Késmárkot említjük. A patinás szlovákiai kisváros hírességei között sokat hallattak magukról a Genersich család tagjai. Genersich Antal, illetve Gusztáv fontos szerepet töltött be az erdélyi magyar orvosképzésben, orvostudományban, így a kolozsváriban és a marosvásárhelyiben is. Erről dr. Péter Mihály és Péter H. Mária vásárhelyi professzorok könyvéből tudhatunk meg többet. A már több mint két évtizede elhunyt írónő, Szépréti Lilla Család-regénye is a szepességi cipszerek világába, Késmárkra és Lőcsére visz el. És e jelentős család, A Genersichek és utódaik családfáját rajzolja ki az írónő özvegye, dr. Zsigmond Károly Mentor-kötete is. Ki tudja, mennyi hasonló helyi jellegű tudnivaló deríthető ki a többi város kapcsán is?

Mindez persze mellékesnek is tekinthető. A lényeg, hogy újra egy rangos, színvonalas, szép kiállításnak örülhetünk Marosvásárhelyen, Szepessy Béla alkotásaiban pedig egy olyan igényes és tetszetős művészeti univerzumhoz kerülhettünk közelebb, amelyben múlt és jelen, hagyomány és újítás, magyar és egyetemes kultúrkincs magától értetődő természetességgel fonódik egybe.