Megmarad-e a független Örményország?

Háború és béke a Kaukázusban

Hegyi-Karabah, avagy az Arcah Köztársaság a Kaukázus puskaporos hordója. Az alig több mint 11 ezer négyzetkilométernyi délnyugat-ázsiai enklávé Örményország, Azerbajdzsán és Irán között fekszik, jogilag Azerbajdzsánhoz, a gyakorlatban pedig Örményországhoz tartozik, korlátozottan elismert államnak számít. A terület egykoron Örményországhoz tartozott, majd szovjet tagállam lett, Szálin nyomására Azerbajdzsán részeként, 1923-tól autonóm státuszban. A lakosság túlnyomó része örmény, akik számtalanszor kérték a szovjet vezetéstől az Örményországhoz való tartozást, ám ezt mindig megtagadták, így az évtizedek alatt felgyülemlett feszültség 1988-ban a felszínre tört, és Bakuban örményellenes pogromokat eredményezett. 1991-ben Hegyi-Karabah kivált Azerbajdzsánból, amit az fegyverrel igyekezett megakadályozni, így kitört a hegyi-karabahi háború, amely kisebb-nagyobb fellángolásokkal mindmáig tart. Legutóbb tavaly júliusban kapott ismét erőre a konfliktus, amelybe azeri oldalon Törökország is bekapcsolódott, novemberben a terület 35 százaléka azeri ellenőrzés alá került. De miért és hogyan? 

Ezt a kérdést boncolgatta a Háború és béke a Kaukázusban című, a 2020-ban kirobbant háborúról, annak következményeiről, az örmények jelenlegi helyzetéről szóló vetített képes előadásán a Jerevánban élő, az ottani kézirattárban dolgozó és kutató, marosvásárhelyi származású Dajbukát László szombaton délután a Deus Providebit Ház Szent Mihály termében.

Az előadás első felében a hegyi-karabahi terület történelmét ismertette. Mint mondta, Arcah területén már 3000 éve bizonyított az örménység folyamatos jelenléte, a terület a perzsa és az orosz birodalom alatt is önrendelkezési joggal bírt, ameddig az első világháború után a Szovjetunió, azon belül pedig az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság része nem lett, holott akkor is örmény volt a lakosság nagy része. Akiket ma azerieknek nevezünk, kóbor tatárok voltak, akik a 16. század után mindenféle török törzsekről levált és ott maradt, fosztogató, rabló életmódot folytató népcsoportokból álltak. Belőlük alakították ki később az azerbajdzsáni népet, és nekik hozták létre a szovjetek az azerbajdzsáni köztársaságot az ősidők óta ott élő népek területeiből.

Az előadó hosszas, térképekkel illusztrált bemutatóval ismertette Arcah szovjet idők alatti területváltozásait és határmódosításait, azon területváltozásokat, amelyek közül Azerbajdzsán természetesen a neki legmegfelelőbbet igényelte vissza, majd rátért a tavalyi konfliktus előzményeire és arra, hogy ezt az összecsapást az örménység miért vesztette el. Ennek okaiként az orosz befolyásoltságú örmény bábkormányokat, a nemzetközi politikai helyzetet, az amerikai elnökválasztás alatt indított azeri támadásokat és legfőképpen az országot eláruló hadvezetést, régi és jelenlegi örmény politikusokat, közöttük a jelenlegi miniszterelnököt okolta. Továbbá megemlítette az azeri örménygyűlöletet (lásd a baltás gyilkos esetét), amelyet óvodáskoruktól oltanak az azeri gyerekekbe, és az örménynél sokkal nagyobb és hatóképesebb azerbaj-dzsáni hadsereget. Azerbajdzsán olajból származó bevételeinek igencsak jelentős részét fegyverkezésre költi, mindemellett Törökország jelentős hadi, emberállományi és logisztikai segítséget is nyújtott, de az azeriek így is sokszoros emberveszteséget szenvedtek a hazájukat védő, az azerinél jóval szegényesebb felszereltséggel bíró örmény hadsereggel szemben. Volt rá eset, hogy az örmény katonáknak az áruló hadvezetés megtiltotta a fegyverhasználatot, ám azok megtagadták a parancsot, mire az azeriek vissza is vonultak. Az is előfordult, hogy a jelenlegi miniszterelnök felhívására örmény önkéntesek tömegei jelentkeztek harcolni Hegyi-Karabahért, ám őket fegyverek nélkül egyszerűen kitették ágyútölteléknek a tűzvonalba, sok fiatal már az első nap meghalt, máshol egy lövés eldördülése nélkül adtak át területeket az azerieknek. Örményországban tüntetések sorozata indult a jelenlegi kormány ellen, amelyekhez az azt megelőző, szintén bábkormányok képviselői is csatlakoztak, ám csak a tömegben, a parlamentben már egy követ fújnak a jelenlegiekkel. A tavalyi konfliktust lezáró, az arcahi területek nagy részéről lemondó békeszerződést a parlament jóváhagyása nélkül írta alá a jelenlegi miniszterelnök Moszkvában, csakúgy mint számos egyéb szerződést is, olyanokat, amelyek értelmében mindmáig az azeri hadsereg szabadon kóborol Örményországban, és ami miatt 121 falu lakosságának kellett egynapnyi idő alatt végleg elhagynia otthonát. 2020-ban az emberek házaikat felgyújtva menekültek, hogy az ellenség ne találjon ott semmit, és ne tudjon beköltözni. Az orosz békefenntartók ez utóbbi, Azerbajdzsánnal határos területen nincsenek jelen, mindennaposak az atrocitások, még a méltánytalan békeszerződés után is ejtettek az azeriek az örmény civil lakosságból foglyokat, akiket a fogolycseréket rögzítő szerződés ellenére sem engednek szabadon, sőt, mondván, hogy nem hadifoglyok, terroristaként állítják majd őket bíróság elé. Sorsuk valószínűleg megpecsételődött, az örmény vezetés semmit nem tesz a kiszabadításukért, a világ pedig elfordítja a fejét, mert igencsak erős játékosok érintettek ebben a háborúban Oroszországtól Iránon keresztül Törökországig. Oroszország érdeke is a karabahi feszültség fenntartása, hogy ezzel megtartsa erős pozícióját a térségben, a bonyolult kaukázusi politikai helyzetben pedig Örményország egyetlen, igazi szövetségesének nem a keresztény, ám oroszellenes Georgia, hanem Irán számított. Ám most már Irán segítségére sem számíthatnak, a jelenlegi örmény kormány néhány minősíthetetlen kijelentése miatt a déli szomszéd immár vonakodik. 

Mindeközben az örmény kormány az örmény–török–azeri gazdasági kapcsolatok fontosságáról szónokol, miközben semmit sem tesz az elvesztett területek visszaszerzéséért, sőt, a nyilvánvalóan a katonai hadvezetés által elkövetett árulásokért sem vontak senkit felelősségre. A környező nagyhatal-maknak, elsősorban Törökország- nak és Azerbajdzsánnak egyaránt érdekében áll Örményország teljes tönkretétele. Több mint 1500 történelmi műemlék, melyekből 161 templom és kolostor, 591 khacskar, számos, több ezer éves vár és erődítmény került azeri fennhatóság alá. Örmény részről körülbelül 7000 áldozatot követelt és több mint tízezer sebesültet hagyott hátra a tavalyi háború. Azerbajdzsán a mai napig nem közöl adatokat a veszteségeiről, de nagy valószínűség szerint 20.000 körüli áldozatról van szó. Ám a káosz csak most kezdődött el igazán Örményországban – az ország katonailag, gazdaságilag, érzelmileg és lelkileg is összeomlott. A régi és az új vezetés gyakorlatilag továbbra is összedolgozik, a társadalom két, egymással ellentétben álló részre szakadt, miközben Törökországból jelenleg is tonnaszámra szállítják a fegyvereket Azerbajdzsánba, míg a török–örmény határra, Jerevántól 40 kilométerre katonai alakulatokat szállít Törökország, és közös azeri–török hadgyakorlatokat tartanak. 

A jelenlegi helyzetben sajnos nagy az esélye annak, hogy Örményország hamarosan ismét török vilajet lesz, a puszta függetlensége is veszélybe sodródott, emiatt az országnak valószínűleg kérnie kell az Orosz Föderációhoz való csatlakozást – mondta adatokban gazdag, a szomorú helyzetet részletesen elmagyarázó értekezése során az előadó.