Meghalt az utolsó bólyai magyar tanító

Szomorú hír érkezett január 24-én. Ifj. Szabó Károly medgyesi tisztviselő telefonon közölte: Bólyában elhunyt édesapja, id. Szabó Károly, az utolsó magyar tanító bácsi. Szabó Károly tanító sokban segítette a Bolyai-kutatókat, de minden Bólyába látgató turistának, érdeklődőnek szakavatott idegenvezetője is volt. 

 Szabó Károly már életében megélte, hogy Bólya faluban kihalt a magyarság, életének utolsó tíz esztendejében már románul tanított, mert elfogytak a magyar gyerekek. Az utolsó gyerekig küzdött, nyugdíjba vonulásakor fogalmazta meg: már csak egy olyan gyerek van, akinek apja-anyja magyar. De egész életében küzdött, és a Bólyába látogatók vezetésével és útbaigazításával tartotta a lelket nemcsak a látogatókban, de talán magában is. Mint a szalmaszálba kapaszkodott a kívülről érkező segítségbe. Nehéz sorsa volt ebben az elszegényedett, lepusztult faluban. Ennek ellenére két fiát kitaníttatta, sok öröme volt gyermekeiben. Sajnos kisebbik fia tragikus hirtelenséggel elhunyt, de nagyobbik fia követője lett a bólyai Bolyai-kultusz ápolásában is. 

 Hogy még egyszer magyar tanító legyen Bólyában, ahhoz valamiféle csodának kellene történni. Igaz, az 1900-as évek vége felé még volt nehéz helyzet, mikor kihalóban volt a magyarság Bólyában. De akkor még magyar világ volt, és a kormány telepesekkel oldotta meg a magyarság demográfiai problémáját. Bólyában volt föld bőven, enyhe az éghajlata, Koronkán pedig túlszaporodott a lakosság, kevés földdel, ezért sok családot költöztettek Koronkáról Bólyába. Ennek köszönhetően az 1950-es évek végére alakult ki a legnagyobb magyar élettér. A falu igazi Krisztus-követő plébánosa, Dani József (az utolsó ott lakó magyar plébános) 49 éven keresztül szolgált Bólyában. A falu hangos volt a magyar szótól, a kommunizmus és kollektivizálás aztán ezt is szétverte.

 Szabó Károly életében nagy elégtétel volt a falu felekezeti iskolájának visszaigénylése és felújítása. 1920-ban a román állam elvette a magyar állami iskolát, és arra kényszerítette a magyar közösséget, hogy iskolát építsen. Az akkori plébános a falu gondját felterjesztette a gyulafehérvári püspökségre, ahol meghallgatásra találtak, és 1935–38 között felépült a felekezeti iskola. 2003-ban Szabó Károly kezdeményezésével visszaszerezték, újjáépítették az összeomlás szélén álló épületet, és közösségi házzá alakították. Nagy elégtétele volt a falunak és magyar tanítójának, mert szavaival „1938-ban a felszentelésen ünnepelt utoljára így a falu”. A közösség nem sokáig élvezte a sikert, a háború, majd a román állam ismételt jogtalan lépése nyomán elkobozták. Szabó Károly 1962-ben került Bólyába magyar tanítónak, 2003-ig tanított, az utolsó tíz évet már román nyelven. Ő tanította betűvetésre három évtizeden át a bólyai magyar gyermekeket, és osztozott a közösség sorsában. Az 1992–93-as tanév volt az első, amikor nem indult magyar osztály az elemi iskolában. Ettől kezdve a magyar szó a templomba szorult, ahol már csak más településekről szolgáló lelkipásztorok látják el a közösséget. Szabó Károly szomorúan állapította meg a maroknyi bólyai magyar közösségről: nincs jövője, mert „nincs fiatal, aki magot vessen és új vessző sarjadjon belőle”. 

 Szabó Károly harcolt Bólya magyar közösségéért, mint ahogy a nagy matematikusokat adó Bolyai család is próbálta visszaszerezni az ősi jussát, amit 300 éve veszített el. Egyiküknek sem sikerült. A történelem eldöntötte az irányváltást. Ma már nem tényező a magyarság Dél-Erdélyben, és a bólyai tanító életsorsa is jó példája a magyar élet kihalásának.

 Szabó Károly tanító bácsi volt az utolsó magyar láng ebben az ezeréves bólyai magyar életben. 

 Isten nyugtasson, kedves Tanító bácsi!