Megérintettem az Antarktiszt (1.)

Santiago de Chile

„Lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát.”

(Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez, Somlyó György fordítása)

A chilei irodalmi Nobel-díjas szavai mélyen meghatározzák a saját életérzéseimet is, nehezen viselem, ha a rutinos hétköznapokat nem vadítom meg időről időre egy utazással. Miután jártam a világ hat kontinensén, tudatosan és elszántan készülődöm arra, hogy lábamat tegyem a hetedikre is. A szokásos fontolgatások, mérlegelések után eldobom a kockát, megveszem a repülőjegyet, és kabint foglalok egy délre induló hajón.

Aztán néhány hónap múlva már repülök is keresztül Európán, rézsútosan az Atlanti-óceán fölött, át egész Dél-Amerikán. Mire felocsúdom, már az Andok felett szárnyalok, és kondorként fürkészem Amerika legmagasabb csúcsát, a 6961 méteres Aconcaguát. A párába vesző Csendes-óceán megpillantása jelzi, hogy felhők feletti tétlenkedésem véget ér, kezdődik a leszállás és ezzel a valódi utazás.

De hová is érkezem? A világ leghosszabb vertikális kiterjedésű országába. Beékelődve az Andok gyémánthegyei és a végtelen óceán közé, Chile különleges kalandokkal kecsegtet. Hol is lehetne hozzálátni egy 6435 km hosszú ország meglátogatásához? Talán az elején? Nem, annyi időm most nincsen. Akkor hát vágjak a közepébe, remélve, hogy eljutok a végére. Santiago de Chilében vagyok, a világ egyik legelszigeteltebb országának fővárosában, s miközben hatsávos autópályán száguldok a hatmilliós gigaváros központja felé, kezdenek kibontakozni előttem a szmog fölé tornyosuló felhőkarcolók, melyek azonban csak törékeny üvegszerkezeteknek tűnnek a fenséges andesi háttérdíszlethez képest. 

Gyalogosan vágok neki a város meglátogatásának. Santiago határozottan kellemesen lep meg, tiszta, rendezett. A forgalom világvárosi ugyan, de a széles utakon mindenki elfér, az autósok, gyalogosok betartják a szabályokat. Az emberek egészen európai kinézetűek, jól öltözöttek, mintha nem is egy kétpólusú dél-amerikai fővárosban lennék, hanem mondjuk Barcelonában, az Európai Unió egyik fellegvárában. Mint általában Latin-Amerikában, természetesen a Plaza De Armas, vagyis a főtér az elsődleges célpontom, de még természetesebb, hogy előbb teszek egy kitérőt a Magyarországi Szent István parkhoz, ahol a kettős kereszt árnyékában hazagondolok. Örömmel nyugtázom, hogy távolba szakadt hazámfiai is igyekeznek megőrizni magyarságtudatukat, majd lankadatlanul továbbgyalogolok. Megnézem a hatalmas székesegyházat, a La Moneda nevezetű egykori pénzverdét, amely ma elnöki hivatalként működik, ellátogatok Neruda házához, a La Chasconához, felfogaskerekezek a meredek San Cristóbal-dombra, ahol egy méretes Szűz Mária-szoborral együtt bámulok le a kolosszális városra. Térdig koptatva lábamat úgy döntök, hogy másnap folytatom fővárosi sétáimat. 

Megjegyzem, hogy bár többnyire európai kinézetű minden és mindenki, mégis messziről ordíthat rólam, hogy nem vagyok odavalósi, mert többen is megállítanak, és jóindulatúan figyelmeztetnek, hogy ne tartsam telefonomat a kezemben, és ha jót akarok magamnak, akkor vegyem le a fényképezőgépemet is a vállamról. Az egyik kedves járókelő – közös nyelv ismeretének hiányában – még el is pantomimozza, hogy mi történhet velem: odajön valaki hozzám a tömegből, kikapja értékeimet a kezemből, s még mielőtt feleszmélek, már a harmadik utcában inal velük. Bevallom, nem gondolok arra, hogy ez megtörténhet velem, és még csak az sem tűnik fel, hogy senki fiát nem látok az utcákon hasonló holmikkal szaladgálni. Mindenkinek megköszönöm a jó tanácsot, és attól kezdve már óvatosabb vagyok, a sötétebb figurákban potenciális zsiványt vélek felfedezni. Az elektronikai eszközeimet mégsem rakom táskám mélyére – hiszen akkor fényképek és tájékozódás nélkül maradok –, inkább úgy igyekszem megúszni a bajt, hogy szorosabban magamra tekerek mindent, s folyamatos helyváltoztatásban maradok. Az állandó mozgásra szükség is van, mert még bőven van látnivaló. A prekolumbián művészetek múzeumában Amerika 12000 esztendőtől illatozó történelmének időfolyosóján barangolok, majd bevágódom a központi piac tenger gyümölcseitől bűzlő útvesztőjébe, végül az üzleti negyed elegáns felhőkarcolói között ténfergek.

A hangzatos Sanhattanben egy perc alatt emelkedem a város fölé, Dél-Amerika legmagasabb épületének tetejére, a 300 méteres, 62 emeletes Gran Torre Santiago csupa acélból és üvegből készült, 360°-os kilátóteraszára. Odafönn csak tátom a szám, káprázik a szemem, figyelem a monumentális hegyek tövénél élő milliónyi ember nyüzsgését. Azon ámulok, hogy micsoda szédületes dolgokat tud teremteni az ember Isten árnyékában, és hogy mennyire vágyunk arra, hogy hasonlítsunk rá, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Ezen a ponton méltóképpen búcsúzom a várostól, holnap irány Valparaíso.