Marx József – 100

Száz év hosszú idő, kevesen élnek ennyit. Ha ennél rövidebb földi pályafutás adatott meg valakinek, de maradandót alkotott, egy évszázad teltével is eleven lehet az emlékezete.

Hazafelé

Száz év hosszú idő, kevesen élnek ennyit. Ha ennél rövidebb földi pályafutás adatott meg valakinek, de maradandót alkotott, egy évszázad teltével is eleven lehet az emlékezete. Mint a Marx Józsefé, akiről április 23-i születésnapja tájékán a szokásosnál is többet írtak, beszéltek, de a halála óta eltelt 22 évben is számtalanszor hivatkoztak rá fotós témákban. Volt miért. Kiérdemelte úgy is, mint a honi és kiváltképp a marosvásárhelyi fotóművészeti mozgalom úttörője, fellendítője, úgy is, mint aki példásan bizonyította, hogy tehetséggel, kitartó következetességgel a provinciából is a csúcsra lehet törni, és azzal is, ahogy élete 78 esztendeje során emberségből mindig a lehető legjobban igyekezett vizsgázni. Száz év a fotográfia történetében is rendkívüli jelentőséggel bír, ebben az időszakban – forradalmasítva a képi világot – a fényképezés sok-sok újítással, avantgárd attitűddel felvértezett művészetté vált, és technikájában folyton tökéletesedve odáig fejlődött, hogy mára már túllépett önmagán: a hagyományos fotózást a mindenki számára hozzáférhető digitális képrögzítés váltotta fel. Persze ebben is a kivételes egyéniségek tűnhetnek ki igazán, az olyan kiválóságok, amilyen Jóska bácsi volt, akiről, mint annyian mások, magam is csak meglehetős szubjektivitással tudok megemlékezni. Azt is csupán feltételezem, hogy ha az utóbbi években még itt lehetett volna köztünk, ő is kipróbálta volna, milyen ez az új „műszaki csoda”. Nem hiszem, hogy tévednék, hiszen akik ismerték, tudják, hogy ragaszkodott ugyan a tradíciókhoz, de az újítás is vonzotta. Rendíthetetlen híve volt a fekete-fehér ábrázolásnak, aztán mégiscsak engedett a színek csábításának is, mert abban is hitt, hogy a haladást nem kell, nem szabad megállítani. Ezzel együtt gazdag életművének legértékesebb részét mégis fekete-fehér felvételei teszik ki, és közülük olyanok is kitörölhetetlenül rögzültek emlékezetünk retináin, amelyek hét-nyolc évtizede készültek. Biztos nem csak én tudom felidézni magamban a hajnalban hazafelé tartó zenészek különös kompániáját, vagy a kocsmabelsőt, amelyet furcsa fényruhába öltöztetett a nap reflektorszerűen pásztázó sugárzása, a világvégi erdélyi falu sarában vidáman bóklászó gólyalábas gyerekeket, a káprázatos hegyi tájban sarlóval arató asszonyokat, a „vidám temetést”, az üresen hazafelé tartó gyászkocsit nevetve ellepő kópék látványát, Torockó varázslatos panorámáját se feledhetem, és sorolhatnám még hosszasan Marx József egykori fotós remekeit.

Ha velünk lehetne, kétségtelen telitalálatnak tekintené a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház leleményét is, a mostani centenáriumra kezdeményezett virtuális kiállítást. A Jóska bácsi által oly kedvelt színházi fotózásból nyújt a maiaknak a világhálón olyan ízelítőt, amely a társulat valamikori sikeres előadásai iránt is jóleső nosztalgiát kelt a nézőkben. Azon is jót nevetne, ha hallaná, hogy a nevét viselő Fotóklub jelenlegi elnöke, Both Gyula, akit éppen budapesti egyéni kiállításán értem el telefonon, szintén interneten küldött el a magyar fővárosból néhány olyan Marx József-felvételt, amelyeket éppen a napokban digitalizált, hogy minél több ember számára legyenek elérhetőek. Összezsugorodott és felgyorsult a világ, ma már ez a dolgok rendje. De vannak állandó, biztos pontjaink is. Ha például Marx Józsefre gondolok, mindig derűs arca, örökmozgó, szenvedélyesen tevékeny, lelkesedni kész, rokonszenves lénye sejlik fel előttem. És nem kétlem, mások előtt is. Fertőző volt a humora, optimizmusa, azokra is átragadt, akikkel kapcsolatba került. Üdítő volt vele társalogni, így aztán időben visszagondolva, úgy tűnik számomra, hogy csak jó pillanatainak voltam a tanúja. Pedig életének bőven lehettek nehéz időszakai is. Elvégre átélt két világháborút, az első világégés pár hónappal a születése után robbant ki, a másodikban már katonának is behívták, szovjet hadifogságba esett, közel négyévnyi raboskodás után térhetett haza Örményországból. Átvészelt impériumváltást, rendszerdöntéseket, önkényuralmat, diktatórikus érát és megannyi más istencsapást. De nem ezek, nem az ezekből származó borzalom, nyomor, szenvedés látványai jellemzik a művészetét. Sok fotós, fotóriporter háborús tudósításaival, tömegkatasztrófák megörökítésével vált világhírűvé. Ha katonaként, hadifogolyként fényképezhetett volna, talán a marxi hagyatéknak is lenne ilyen karakterű lenyomata is, de nem kétlem, hogy akkor is a humánum, a szegénységben is az emberi szépség, érték, mérték uralná ezt a mennyiségben, minőségben egyaránt impozáns képgyűjteményt, amelynek szakfeldolgozása bizonyára több kutatót is foglalkoztathatna.

Nem fordulok adatokhoz, a média a napokban gazdagon tallózott közöttük, Jóska bácsi sok-sok elismeréséből, díjából is felsorakoztatták a legrangosabbakat. Értéktáramban nagyobb a súlyuk azoknak az emlékeknek, amelyeket marosvásárhelyiként, nagyenyediként bensőm affektív rekeszeiben raktároztam el, hogy őket onnan alkalomadtán előkotorva, képzeletben újra átéljem egyiket-másikat. Olyan halvány benyomásokat például, hogy Enyeden kisgyerekként akkor is sokáig a Marxék üzletébe jártunk vásárolni, amikor az már rég nem volt a tulajdonukban. Vagy arra is emlékszem, hogy szüleink el-elvittek minket, gyerekeket fényképezésre a Sarkadi fotószalonba, ahonnan korábban a fotózás szenvedélyével már megfertőződött fiatal Marx József örök társul választotta magának a szép Sarkadi lányt, akivel éppen abban az évben házasodtak össze, amikor én születtem. Az a momentum viszont már jóval elevenebben jut eszembe, amikor a Bethlen Kollégium egyik fontos évfordulós ünnepségén véndiákként a nemzedékekkel előttem ugyanott végzett öregdiák, Marx József egyéni tárlatát nyithattam meg. Előtte és utána se láttam annyira izgulni, mint akkor ott. Pedig Vásárhelyen és másutt még számtalanszor megtisztelt azzal a lehetőséggel, hogy az ő meg társai, tanítványai, követői fotóit beajánlhattam a közönségnek. De erről majd valamikor máskor írhatok még talán.

Száz év magány… ötlött fel bennem a minap, amikor a nagy író, Gabriel García Márquez halálhíre felröppent. A magány évtizedeken át a fotósokat is megkísérthette olyankor, amikor a fényképezés boszorkánykonyhájában, a sötétkamrában arra vártak, hogy a vegyszerek és egyéb, általuk ismert, kikísérletezett kellékek, eljárások meghozzák az eredményt, és előbukkanjon a várva várt kép. Sosem kérdeztem rá, de úgy képzelem, hogy Jóska bácsi olyankor se érezte soha egyedül magát. Mindig annyi terve, elfoglaltsága, tennivalója volt, hogy a magányosság érzete nem találhatott fogást rajta. Szándékosan merítettem most a sportnyelvből, hogy ezzel is jelezzem, talán nem is volt olyan életterület, amely valamiképpen ne tükröződne Marx József fotóművészetében, sajtófotós munkásságában. Ideje lenne, hogy ez a jelentős életmű az egyetemes magyar fotótörténet egészében is méltó helyére kerüljön.