1930. július 26-án született Kolozsváron. Édesapja, Szervátiusz Jenő szobrászművész kivételes tehetségét is átörökítette fiára. Szervátiusz Tibor 1977-től élt és dolgozott Budapesten, ott kapta meg a Kossuth-díjat, és vált a nemzet művészévé. 2018. április 25-én hunyt el, a Fiumei úti Nemzeti sírkertben nyugszik. Sokszor írtunk róla, az általa létrehozott Szervátiusz Alapítvány és a Szervátiusz Jenő-díjak kapcsán minden évben. Ars poeticája is mindegyre felmerült a méltatásokban. Azt vallotta, hogy „művészetet magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Úgy kell a szobrászatban alkalmaznom a század plasztikai törvényeit, hogy általuk ennek a népnek a nyelvén ennek a népnek a múltját, történelmét, tragédiáit, katartikus élményeit fogalmazzam meg”. 2003-ban Az ősök vezetik a vésőmet címmel egy hosszabb beszélgetés szerkesztett változatát is közreadtam vele a Műterem 3. kötetében. 90. születésnapja alkalmából abból emelek ki egy részletet.
„Kisgyermekkoromtól sok emlékkép él bennem, édesapámmal nagyon sokat barangoltunk szerteszét. Erősen köt a Gyimes, az Esztrázsával, ahonnan tiszta időben messzire-messzire be lehet látni Erdélyt, a Hargitát, a Nagy-Hagymást, a Kelemen-havasokat is. Na meg Moldvába is belátni, a csángókhoz. Romantikus, vad vidék ez, felejthetetlen. De nem feledhetem Csíksomlyót sem a csodatevő Máriával, az évente ismétlődő hatalmas, felemelő búcsúkkal. Másfél évet laktam Csíksomlyón a híres Mária-templom közelében, ez is örökre mély nyomot hagyott bennem. Persze, akinek szeme van, az a szobraimban is felismeri mindezt…
Múltunk, hagyományaink vállalása nélkül nincs folytatása az életnek, nincs magyar élet. Ezt a művészetben is így értelmezem, ezért döntöttem úgy, hogy vállalom népemet, történelmünket, örömeinket, tragédiáinkat, szellemi nagyjaink örökségének folytatását. Emellett döntő volt számomra Ady, Szabó Dezső és mindenekfelett Kodály és Bartók példája. Sokat tanultam a néptől, édesapámtól. Mindezeket vállalom, egyéni utakat is keresve akarom felmutatni…
Én jóformán beleszülettem ebbe a mesterségbe. Folyton ott lábatlankodtam apám körül, figyeltem, hogyan dolgozik. És észrevétlenül ragadt rám mindaz, ami az éppen aktuális műtermében, a fáskamrában vagy egy falusi színben történt. Megszerettem a szerszámokat, én is akartam dolgozni. És rengeteget rajzoltam. Édesapám bátorított, neki különben olyan képessége volt, hogy mindenkit megfertőzött, ahol ő megfordult, ott mindenki elkezdett faragni. Jártuk Erdélyt, betértünk falvakba, a felvállalt munkákból kis részfeladatokat nekem is juttatott. Nagyon büszke voltam erre. A bicskámmal mindenfélét faragtam, agyagot is kezdtem formázni. Mire feljutottam a kolozsvári főiskolára, az akkor indult magyar művészeti intézetbe, már ismertem a népi faragás csínját-bínját. Eltelt némi idő, amíg rájöttem, hogy nem folytathatom édesapám módszerét, meg kell harcolnom az önállósodásért, azért, hogy kialakítsam saját művészetemet. Nem volt könnyű, mert azonos gyökérből indultunk, sokáig közös volt a műtermünk is, de végül is ez annál inkább sarkallt, hogy a magam útját kitapossam.”
És sohasem a könnyebb utat választotta. Annál figyelemreméltóbb, annál értékesebb és megbecsülendőbb az az életmű, amelyet az utána jövőkre hagyott.
