Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2012-05-01 15:32:12
A kései siratóm címeként választott nótasor elírása tudatos. Öreg bakának álcázott, botcsinálta jelenségtörténészként egyre gyakoribb a szomorú valóság diktálta késztetésem arra, hogy a XX. század szülötteként, nagyobb hányadának aktív résztvevőjeként, néhány sor erejéig emlékeztessek szülővárosom azon meghatározó, korszakformáló sportegyéniségeire, akik hosszú, eredményes földi pályafutásukat követően átigazoltak mennyei régiókba. Ha életkorommal egyenes arányban növekvő restségem folytán néha elodázom a kellő pillanatot, és csak évharmadonként (régi szakmai beidegződés) összegzek, bizony meggyűl a fonnivalóm, és kapkodva próbálom rendezni a restanciákat.
Zöldi (Vlassa) Aranka – általam önkényesen a marosvásárhelyi kosárlabdasport nagyasszonyának titulált nagyszerű ember – hamvasztás utáni búcsúztatása ragadott ki mindent halogató, patópálos életvitelemből, hirtelen rádöbbentem, hogy váratlan elmúlása mellett nem somfordálhatok el szótlanul. Élt 86 évet. Reménykeltő evezősből vált reményeket beváltó nagynevű kosarassá. 1943-ban Kakucsi Bandi Csokor nevű együttesében kóstolt bele a sportágba, amely később egész pályafutását meghatározta, mi több, bearanyozta. A nevüket sűrűn váltogató (Dermagant, Spartac, Progresul) reprezentatív hazai csapatok kimaradhatatlan tagja, alapkomponense. 1946-tól majd egy évtizedig a nemzeti válogatott sem lép pályára nélküle, két Európa-bajnokság (1950, 1952) cselekvő résztvevője. A kosárlabdát nem csak úri passzióként művelte, a családi békét is a palánkok közti csatában lelte meg. Zöldi István jónevű labdazsonglőr és aranykezű mester vált egy életen át hű társává és igényes edzőjévé mindaddig, amíg a függöny végérvényesen legördült számára. Egyetlen lányukat is jó időben beavatták a gömb bűvöletébe. Élete végéig nem maradt hűtlen nagy szerelméhez, a gyűrűket körbeugráló óriáslabdák felelőtlen játékához. Mérkőzésről mérkőzésre jelen volt „a dzsungelben”, izgult, buzdított, annak dacára, hogy a zöld játéktéren ma már egészen más eredetű és nagyon kétes intenciójú „oriundik” száguldoztak fel s alá. Igyekezett együtt élni a korával. Bár nem sikerült – objektív körülmények pechdús összjátéka mián – személyesen találkoznunk egymással, telefonon jó néhányszor elcsevegtünk, és a neki kortárs, nekem meg atyai jó barátom, id. Koós Béla közvetítésével néhány értékes dokumentummal is kisegített kedvenc sportágának hét évtizedes áttekintését szolgáló dolgozatom megírásakor.
Engedtessék meg nekem, hogy ezen szívszorító esemény árnyékában becsempésszem, mea culpáimat sokszorozva, két olyan emblematikus sportember nevét is, akiket szintén az idei, magára sokat várató tavasz emelt a halhatatlanok sorába. A Szilágyságban született, a fővárosi Maximban sztepptáncosként debütáló, a második világégés frontjainak és a kommunizmus börtöneinek poklát megjáró Iosif Buzdugan több mint négy évtizedig Marosvásárhely atlétikájának megkerülhetetlen figurája volt. A vörös salak mágusaként futószalagon ontotta a bajnokokat, tanítványai kalákában döntötték az országos csúcsokat a korosztályok minden szintjén, szállította a nemzeti válogatottaknak a mindig friss nyersanyagot. Az extravaganciát súroló eleganciájú Spicu bácsi, nyolc X-szel a vállain még színpadi mozgást okított a művészeti egyetemen. Örökmozgása, közvetlen, vidám modora 91 esztendeig örvendeztette megszámlálhatatlan tisztelőinek körét.
A nála egy évvel fiatalabb Biró Sándor, a város legendás jégkorongcsapatának, a kétszeres bajnok RATÁ-nak (1950, 1951) utolsó mohikánjaként vonult be az öröklétbe. Emlékét, az érdeklődő utókor számára, szerencsére, ránk hagyta. Bármikor profitálhatunk belőle.
Béke poraikra.
Klósz Bálint