Azt hiszem, hogy Thália templománál jobb helyet nem is találhattunk volna ennek a kiállításnak, hisz a Mester az erdélyi színészgenerációk megörökítésével kultúrtörténetet írt, aminek anyaga még nincs is kellőképpen feldolgozva, pedig ő próféta volt a saját hazájában.
A Mester tárlatnyitás előtt... (Török Gáspár archív felvétele)
Azt hiszem, hogy Thália templománál jobb helyet nem is találhattunk volna ennek a kiállításnak, hisz a Mester az erdélyi színészgenerációk megörökítésével kultúrtörténetet írt, aminek anyaga még nincs is kellőképpen feldolgozva, pedig ő próféta volt a saját hazájában.
Marx József, a mi Jóska bácsink jó időben, de rossz helyen született és élt. Ha a sors nem Erdélyországot adja neki, hanem valamerre innen nyugatabbra éli le életét, akkor ma a nevét Kepes György, Almásy Pál, Munkácsi Márton vagy Kálmán Béla nevével egy sorban emlegetnék, akikkel nagyjából egy időben élt, sőt egytudásúak is voltak. Jó időben azért, mert erre a korra tehető mind művészi, mind esztétikai szempontból a fotográfia aranykora. Szerintem olyan nagy érzéke volt a világ leképezéséhez, amekkora csak a legnagyobbaknak adatik meg. 100 évvel ezelőtt Marosvásárhelyt választotta születése helyéül, amit hosszabb-rövidebb ideig elhagy, de mindig visszatér, hogy itt éljen és alkosson a mi gyönyörűségünkre. A matúra és halála közötti időszakot a fotográfiának szentelte, vagy úgy, mint kellemes időtöltést, vagy mint kenyérkereseti lehetőséget, de mindig a képek magas művészi értékét tartotta elsődleges célként maga előtt. Ez sikerült is neki, az eredményt Önök is láthatják.
Oly önzetlenül szerette a fényképezést, hogy ennek a szép művészetnek minden csínját-bínját másokkal is megosztotta, így aztán a közös izgalom és a közös öröm szüli meg 61 évvel ezelőtt a mai Fotóklub ősét, amit mindvégig nagy lendülettel és apai barátsággal vezetett, s ha már a kezdeteknél tartunk, ne feledkezzünk meg legrégibb kollégájáról, Haragos Zoltánról sem, aki most tölti 85. életévét. Kisebbségi létünk, de főleg egyedi nyelvünk miatt, mi, magyarok kétnyelvű nemzet vagyunk. A saját irodalmi nyelvünk mellett mi – nagy számban – a fotográfia nyelvén is jól ki tudjuk fejezni magunkat. Jóska bácsi, aki a román nyelvet igen egyedi módon használta, képeivel és szeretetteljes modora révén igen sok román barátot szerzett magának. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy nem nagyon hívtak össze az ország területén olyan zsűrit, ahová Jóska bácsit ne hívták volna el. S ha egy-egy ilyen alkalommal a vásárhelyi fotósok egyike-másika valamilyen díjat nyert, rögtön szaladt a postára, hogy a jó hírt táviratilag tudassa az otthoniakkal.
A legnagyobb szellemi terror idején olyan privilégiumot harcolt ki klubjának, amivel igen kevesen büszkélkedhettek az országban. Neki megengedték, hogy a külföldi kiállításokra küldendő csomagot – igaz, a vámon keresztül – minden korlátozás nélkül feladhassa a postán, bárhová a világon. Ezért aztán Szeben, Csíkszereda, Kolozsvár vagy Nagyvárad fotósai sokszor rajtunk keresztül küldték el képeiket a külföldi kiállításokra.
A II. világháború után Romániában nem volt fotós felsőoktatás. Jóska bácsi egyszemélyes egyetemén százan és százan tanultak meg fényképezni, igen nagy sikerrel.
Lehet-e beszélni ma már egy kifejezetten marosvásárhelyi stílusról? Merem állítani, hogy a digitális korszak megjelenéséig a Jóska bácsi által fémjelzett fekete-fehér élet-, azaz riportképek voltak a meghatározók a marosvásárhelyi fotósoknál, aminek nyomai máig megtalálhatók. Ma már nem maszkolunk a laborban, nem takargatunk, nem használjuk a vörösvérlúgsót halványításra, mert a XXl. század technikája ezeket egy kattintással helyettesíti, de a megszerzett tudást és a jó szemet semmi sem tudja helyettesíteni. A lényeg mindig a végterméken van: vagy jó, vagy nem.
A Jóska bácsi által magasra emelt mércét nekünk kötelességünk minden alkalommal átugrani, ezzel adózva emlékének.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
