Ma már csak emlék

De micsoda emlék! Egy ilyet biztos megőriz az emlékezet. És akár a slágersort is címbe emelhetem, mert az egykor átélt találkozás emberi hitele és érzelmi intenzitása felülírja a hajdanvolt dal édeskés nosztalgiáját. Egy fotó indította el bennem az emlékezést a színházi világnap táján. Régi fényképek közt tallózva bukkantam az értékes pillanatfelvételre. 1992 júniusában készítette Karácsonyi Zsigmond kollégám a budapesti Nemzeti Színház marosvásárhelyi vendégszereplésének utolsó estéjén, az Advent a Hargitán nagy sikerű előadása után a helyi Nemzeti Színház előcsarnokában, amikor már elkezdődött a poharazgató, lazább eszmecsere, a történetmesélés, anekdotázás, a baráti csevej. Néhányan a média képviselői közül félrehívtuk az est két legillusztrisabb egyéniségét, a dráma szerzőjét, Sütő Andrást és jó barátját, a nemzet színészét, Sinkovits Imrét. Sokan voltak az összejövetelen, a márvány lépcsősoron találtunk helyet, de hosszasan és jól elvoltunk ott. Mindenki belefeledkezett a hangulatos, vidám, komoly húrokat is pengető beszélgetésbe, ami inkább monológszerűen zajlott, mint párbeszédszerűen. A színmű Bódi Vencelét alakító vendég vitte a prímet, szokás szerint sziporkázva. Sütő András, akinek sok viszontagságot megért darabját pár nappal a 65. születésnapja előtt játszhatta el itthon a jeles budapesti társulat, csak ritkán, röviden szólt közbe, szította a művész mesélőkedvét egy-egy magvas, szellemes vagy tréfás gondolattal. A civilben, korondi taplósapkában is az egyik szerepről a másikra váltó Sinkovits úgy intézte szavait a szerzőhöz, hogy közben percig sem feledte éltető elemét, a játékot. Megállíthatatlan lendülettel, lenyűgözően és élvezetesen mesélt. Ezt a fotón a három újságíró – Jászberényi Emese, N.M.K. és Kelemen Ferenc – arca is jól tükrözi. Felejthetetlen este volt ez számunkra, külön öröm, hogy a fényképre rátaláltam. Annál is inkább, mivel a képről hárman, az író, a színész és a rádiós Jászberényi Emese társaságát már csak így élvezhetjük, arra gondolva, hogy valahonnan fentről olykor ők is lenéznek ránk.

Ami akkor történt, ami a társalgás során elhangzott, azt akkor frissiben a Népújság Múzsa mellékletében megjelentettem, majd a 2006-ban megjelent Míg a magnó összekapcsolt című interjúkötetben is közzétettem. Már az is elég rég volt. Érdemes ma is pár bekezdést felidézni Sinkovits Imre történeteiből. 

 Mivel szolgálhatok?

Sinkovits Imre marosvásárhelyi majdnem monológja

Játékosság kell a gyarló, valós élet elviseléséhez. Ezt nem én találtam ki, édesapámtól, édesanyámtól, nagyapámtól tudom. És meg kell mondanom, hogy én játékos is vagyok. Te, András, Tamásira hivatkozol ilyen tekintetben. Hadd vágjak vissza, ez rád is vonatkozik. Ezért is ábrázolsz darabjaidban mindenkit embernek, még a negatív figurákat is. Tamásinál, nálad az ördög is ember. Különben én ördögként kezdtem pályámat. Kurrah voltam a Csongor és Tündében, ördögfióka. Igaz, hogy Kárpáti Aurél nem fedezte fel az én alakításomban azt, ami azóta világprobléma. Azt írta a színibírálatában, hogy Sinkovits Imre tehetséges kezdő, kár, hogy az ördögfiókát cigánypurdésra vette. Nem értették meg az én másik ifjúi törekvésemet sem, azt, hogy be akartam lopni a színházba a természettudományokat. Fiatalon „zsenialitással” felismertem Vörösmarty fizikai tanulmányainak hiányát.

Versenyt futnak bocskorral, palástban a darabban, visszajönnek, s csak lihegnek. Holott én azt tanultam, hogy a sebesség súrlódást okoz, nagy hőt fejleszt. Ezért én úgy tértem vissza a versenyfutásból a színpadra, hogy ördögfarkamon csillagszóró volt. Sajnos nem értékelték az ötletet, sem az igazgató Major Tamás, sem a főrendező Marton Endre. Akkor 900 forint volt a fizetésem, abból 600 forint büntetést fizettem. Azóta közel fél évszázad telt el, és még annyi minden. Egyébként, ha azok az „aranyos, derék kommenisták” nem jönnek, én a büdös életben ezen a pályán nem vagyok. Akkor azt a becsületes foglalkozást folytatom, amit édesapámtól örököltem. Hol is van a kellékem, hogy eljátsszam? Tudod, ő vendéglős volt. A karján a hangerlivel odament az asztalhoz, a vendéghez, és megkérdezte: Kérem, mivel szolgálhatok? Ez az én ars poeticám, az édesapámtól. Ez az egyszerű, de magvas kérdés érvényes lehet minden mesterségre. Tőlem jöhetnek az elméleteikkel a modernkedők! Nekem fél lábam már az óbudai temetőben, én tudom, mi a szolgálat. Egy közösséget kell szolgálni. Ezt magyaráztam itt a gyermekeknek, a színháztáji növendékeknek. Közösséget, közös ügyet, közös gondolatot, emberséget, emberiséget szolgálni. Ennyi a dolog titka, nem több. Erről már mi ketten sokat beszéltünk, írtunk, leveleztünk. Én hiszem, hogy igazunkról mindenkit meg lehet győzni.