Luxus és mizéria

Nem akarom elhinni hogy több százezer igénytelen ember nyaral a Fekete-tenger romániai üdülőibe. Ez akkor igazán szembetűnő, amikor máshova utazunk az országban, oda, ahol valami mást, szépet, jót, talán jobbat keresünk, mind otthon. A szabadságolás, a nyári vakációk motivációjának egyike az, hogy kilépjünk a mindennapok megszokott rutinjából, kikapcsolódjunk, feltöltődjünk, s olyan – ha lehet, jó – élményekkel térjünk haza, amikből egy évig emlékeink segítségével építkezünk, merítünk, gondolatban felüdülünk. 

A turisztikai kereslet és kínálat játéka az is, hogy kinek milyen vastag a pénztárcája, s ennek köszönhetően hova, milyen országokba, vidékekre jut el. Egy kicsit lokálpatriótaként – s szűkebb költségvetéssel gazdálkodva – több éve az országot barangoljuk keresztül-kasul. Azoknak mondom, akik messze utaznak, hogy van amit látni nálunk is: az épített és kulturális, történelmi örökség igen gazdag, gyönyörű a táj és változatos, a 2500 méter magas hegyvonulatoktól a Fekete-tenger zérós szintjéig. S azt is több évtizede hangoztatják – a „Kárpátok kertje”-kén  reklámozzák – a szakemberek, hogy az idegenforgalom az egyik legígéretesebben fejlődő gazdasági ága lehet Romániának. Csak hát ehhez nem elég a természeti adottság, az ellátást biztosító kínálat, amely a rendszerváltás követően – elismerhetjük – egyes vidékeken (Bukovina, Máramaros, Székelyföld, Szászföld, Bánság) némiképpen javult. Ott vannak azonban a nyári idény legvonzóbb célállomásai: a Fekete-tenger romániai üdülőtelepei, ahol az ellátással valahogy nem akarnak felzárkózni a civilizált szolgáltatások sorába. Dacára annak, hogy évente talán több millióan keresik fel az olyan üdülőtelepeket, mint Saturn, Neptun, Jupiter, Vama Veche, Mamaia, Mangalia és sorolhatnánk a közel 100 éves helységeket. 

Indulás előtt nem sokan biztattak. Gyerekkori emlékeimre – amelyekből az idő távlatában csak a jó maradt meg – hivatkozva mégis ellenálltam annak, hogy másfelé térítsenek, gondolván arra, hogy azért több mint 30 év alatt valami csak változott, és csupán a televíziók uborkaszezonbeli szenzációkeltő híreiben jelenik meg mindaz a negatívum, amely a romániai tengerpartra jellemző. 

Egy neves marosvásárhelyi utazási iroda közvetítésével, az internet segítségével foglaltunk – zsebnek és sátorozáshoz szokott kirándulóknak megfelelő – kétcsillagos szállodaszobákat, és elutaztunk Neptunra, amelyről azt mondták, hogy a „környék legcivilizáltabb üdülője”. 

Emlékeim erősítettek meg abban, hogy – a lehetőségek szerint – jól döntöttünk, ugyanis már jártam ott, mi több, sokáig azzal „büszkélkedtem” barátaimnak, hogy Ceuşescuval egy tengerben fürödtem, ugyanis kifogtuk, amikor az elvtárs, vagy legalábbis valami magas rangú pártkáder lehetett ott – az azóta a RAPPS-hez (a romániai protokollingatlanokat kezelő önálló ügyvitelű gazdasági egységhez) került pártvillákban –, mivel a magas zöld lombbal takart kerítés közelébe sem engedtek, és még a szomszédos tengerparti szakaszt is kiürítették. Talán e „közelségnek” köszönhetően, valamikor a ’70-es évek végén valóban luxus üdülőtelepnek számított romániai viszonylatban Neptun. 

Alighogy elhagytuk Konstancát, a bolgár határ irányában máris jelentkeztek a zsúfoltság első jelei. Hosszú sorban, kilométereken át lépésben lehetett haladni, főleg az üdülőtelepeken, ahol bár rendszeresen, kényelmes távolságokban levő átjárók állnak a gyalogosok rendelkezésére, a turisták ott mennek át az úton, ahol érik. S ha netán valamely szabálytalanul átkelőt megzavarja a jármű, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik a járművezetőt. Hasonlóan zsúfoltak a parkolóhelyek. Még szerencse, hogy helyenként, valamikor több évtizeddel ezelőtt a szállodák számára elkerítettek parkolókat, de ezeket senki sem gondozza, bárki elfoglalhatja. Ha mégis sikerül, az autóból kiszállva szemétkupacba botlik a vendég. Persze ez csak addig kellemetlen, ameddig a szem megszokja a látványt. Mert kiderült, hogy ez igencsak általános jelenség. 

A parkok padjai alatt, a bokrok tövében, fák alatt zacskóban, zsákban vagy anélkül minden van, amit a homo sapiens modernicus elhasznál: a pelenkától az óvszeren át a temérdek csomagolóanyagig és sorolhatnánk tovább. Vannak szemeteskosarak és kukák, de ezek a nap első óráiban megtelnek, és mindössze a napozó időszak lejárta után szedik össze mindazt, ami a sétányon hever. A többi marad, és napról napra gyűl. Nem tanácsos romos épületek, elhagyott teraszok, egyéb – a forgalomtól távolabb levő – épületek közelében járni. Szerencsére nincs rablásveszély, csak sok kis „szerencsecsomag”, néha olyan sűrűn, hogy akadálypályának is beillik a terület. 

Uniós pénzalapokból márványlapokból kiépített, megvilágított sétány vezet át Neptuntól Saturnig. Ez választja el a homokos partot a többitől. Szép, jól néz ki.... csak hát ezt a sétányt sem kímélték óvatlan kezek. Nem csak szemétkupacokba lehet botlani, hanem helyenként valamiféle zsír- és olajfoltok is tarkítják a szürke burkolatot, mintha a halsütő tepsiből ide öntötték volna a használt olajat... Nem elemeztem a tartalmát. 

Neptun azért is szép, mert a tengerpartot két édesvízi tó között kell megközelíteni. A tavak szépek, tavirózsa, hattyú, temérdek sirály tanyázik rajtuk. Aztán ha alaposabban szemlélődünk, feltűnnek a civilizációs képződmények: nejlonzacskók, pillepalackok, vedrek, fodrozó hab és sok más hulladék. Nem halásszák ki, ott lebegnek a vízen, és senkit sem zavar a látvány, néhány arra sétaló jobb érzésű turista kivételével, akik szolidárisan egymásnak fejcsóválással jelzik, hogy még sincs minden rendben. 

Ez a vélemény alakulhat ki azokban is, akik a mólókon sétálnak. Ott, ahol valamikor világítótestek tették romantikussá a hullámtörőket, ma már rozsdás oszlopok merednek a magasba, a föld alatti vezetékeket mind kivették, és helyenként mint amputált lábon az inak úgy lógnak, a műszaki akna pedig szeméttároló lett. Ironikusan hirdeti a betonra festett reklám: tegyenek körutat a vendégek a tengerparti településeken. A szép emlékek összegyűlhetnek... Valóban.

Mindenféle szállodát lehet itt találni. Az épületek egyformák, hiszen ezek valamikor a megboldogult, békés szocializmusban épültek, akárcsak a tömbházaink nagy többsége, amikor minimális kényelmet kellett biztosítani a munkásosztálynak. Aztán melyiket hogy sikerült felújítani, karbantartani. Azért vannak luxusszállodák is. Nem voltunk szállodatúrán, elég volt csak körülnézni. Mellettünk korszerűbb hotel állt, termopánnal, légkondicionáló berendezéssel ellátott szobákkal. A miénkben kirücsökösödött ajtólapok, börtönajtóra emlékeztető bejárók, rozsdás törülközőtartók, szakadt padlószőnyeg, öklözésre induló kisméretű televízió, több évtizedes dübörgő hűtőszekrény... igazi időgép ez, ami visszarepített az átkosba. De volt rosszabb is, hiszen a szomszéd szálloda majdhogynem romokban állt, ablakkeretein át lehetett látni a túloldalra. S a leírtakhoz még tessék társítani a szél által néha a vendéglők irányából felkapott bűzfelhőt, esténként pedig az éjfél utánig tartó dübörgő „manele” zenét... 

Annak ellenére, hogy nyaranta több százezren özönlenek ide, szomorú, hogy 25 év után sem talál magára a romániai tengerpart, s a „Kárpátok varázslatos kertje” csak üres propagandisztikus jelmondat marad. Kár, mert itt is szép a napfelkelte, kellemes a hullámfürdőzés, a napozó, szóval minden rendben van azzal, amit a természet adott. Csak hát az emberek?!