2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

LULU NÉNI, A „TÁMASZPONT”

  • 2012-06-01 16:10:06

Ma már egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezhetünk. De valamikor Szabó Lajos, Kovács György, Tompa Miklós, Éghy Ghyssza vagy közvetlen főnöke, Zsigmond Ferenc számára magától értetődően naponta nélkülözhetetlen volt jelenléte.

A Marosvásárhelyre 1954-ben áttelepülő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet egyre fogyatkozó munkatársi köréből ismét eltávozott közülünk egy mindenki által szeretett, megbecsült, sokáig az intézmény egyik – igen jóindulatúan mosolygós, segítőkész, örökké vidám – munkatársa, az évtizedekig nélkülözhetetlen kolléga, barát, szövetséges, akit méltán nevezhetünk a tanárok és a diákság szilárd „támaszpontjának” az adminisztrációs részlegen. Életéveiben igen sajátos számmisztikát fedezhetünk fel: 1933-ban született, 1955-től 1988-ig, nyugdíjazásáig, tehát pontosan 33 évig (!) megszakítás nélkül volt az intézet mindenes titkárnője, gépírónője, a bürokráciában való jártassággal egyáltalán nem vádolható színésztanárok türelmes útbaigazítója, a diákokat anyai szeretettel támogató, istápoló őrangyal, a felvételitől az államvizsgáig mindent árgus szemmel és pontos emlékezőtehetséggel nyomon követő, az ártatlan diákcsínyeknek jó szívvel és humorral falazni tudó, de mégis tiszteletet parancsoló, igaz ember. Mindenki szerette, tisztelte. Végzett színészeink, lett légyen akármilyen sztár bármelyikük, évtizedek múltán bárhol a világban az intézetre emlékezve így kezdték: „Aztán Lulu néni ott van még?”; „Ugye él és még mindig dolgozik?” Nehéz elhinni, hogy már 25 éve nyugdíjas. Persze, ehhez az is hozzájárult, hogy többen is betöltötték azóta az ő szerepkörét, de felejtetni sokáig nem sikerült.

Ma már egyre kevesebben vagyunk, akik emlékezhetünk. De valamikor Szabó Lajos, Kovács György, Tompa Miklós, Éghy Ghyssza vagy közvetlen főnöke, Zsigmond Ferenc számára magától értetődően naponta nélkülözhetetlen volt jelenléte. A tanári karba folyamatosan beépülő fiatalabb tanárok – közük jómagam is – tőle kaptuk a legfontosabb tanácsokat. Jórészt éveken át ő gépelte a darabszövegeket, a gyűlések jegyzőkönyveit, sok hallgató államvizsga-dolgozatát, s a rengeteg munkát zokszó nélkül, szorgalmasan végezte, gyakran javítva a hibákat, tévedéseket is.

Amíg egészsége engedte, eljárt a Stúdió előadásaira, s ő is gyakran visszakérdezett volt tanítványainkra: „Hol van ez meg ez?”; „Ugye nagy színész lett ebből vagy abból?”; „Remélem, az a diák megfogadta a tanácsomat és más pályát választott.” Mert jó emberismerőként tudta, ki a tehetséges, rátermett, s ki nem igazán való a deszkákra.

Közel nyolcvanévesen vett örökre búcsút világunktól, mégis úgy érzem, korai volt a távozása. Talán azért, mert annyira részesévé vált az intézet, s ezen belül sokunk életének. Drága Lulu, nyugodjál békében. Nem felejtünk el.

Azt hiszem, megengedhető, hogy mindezt az intézet volt tanárainak, alkalmazottainak és hallgatóinak nevében én, akit az intézetbe való első belépésemkor te jelentettél be Szabó Lajos rektorunkhoz, írhassam alá, csak így:

Kovács Levente

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató