Locsolkodás pró és kontra

Kérdések és válaszok húsvétra készülve

Jókedélyű, társaságot kedvelő férfi ismerősöm kérdezett rám a minap, hogy mi a véleményem: illik-e az idén húsvétkor locsolkodni menni. Ő ugyanis arra gondolt, hogy ötvenévesen, ha idős hölgyeknél kopogtat, azt fogják gondolni róla, hogy udvariatlan és tapintatlan, hiszen a mai napig sportoló, aktív tanáremberként könnyen terjesztheti a vírust. Ettől ő maga is tart, hiszen még az első védőoltáson van csak túl, nem sikerült korábban a lakhelyén időpontot kapnia, más helységbe pedig nem hajlandó elutazni. Fiatal hölgyismerősei, kolléganői pedig már bejelentették, hogy az idei rendkívüli helyzetben nem fogják arra pocsékolni a napjukat, hogy egy-két idős és unalmas családtagjukat, ismerősüket hallgassák, a velük egykorúak pedig már nem járnak öntözni, mert nevetségesnek tartják ezt a szokást. Ezek után érdemes-e, hogy nyakába vegye a várost? A jó szándékot, udvariasságot manapság úgysem értékelik – fejezte be a kissé hosszúra nyúlt érdeklődést. Nem túl ihletett válaszom az volt, hogy idős hölgyismerőseit hívja fel telefonon, és kérdezze meg tőlük, hogy szívesen fogadják-e locsolóként, nem félnek-e tőle; a barátok feleségétől, akikkel a járványhelyzet ellenére is összejárnak, biztosan nem kap kosarat, és fiatal kolléganőire is rákérdezhet, hogy valóban úgy is gondolták, ahogy előadták, vagy csak fel akarták hívni magukra a figyelmet. Ha ismeri a mértéket az időt és az alkoholfogyasztást illetően is, ha van a tarsolyában egy-két jó vicc, vidám történet, ha nem akar a világjárvány miatt sopánkodni, akkor valószínűleg szívesen fogadják, hiszen nem is olyan régen az öntözők számában mérték a lányok, asszonyok népszerűségét. 

Egy következő napon kedves régi nőismerősöm érdeklődte meg, hogy ugyan biza van-e kedvem az idén süteménnyel bajlódni, piros tojást festeni, amikor már régen leszoktak a férfiak az öntözésről, amire a „pandémia” tette fel a pontot. A gyermekei, unokái külföldön vannak, a volt gavallérok már a temetőben, őt már nincs amiért érdekeljék az ünnep „pepecsmunkát” igénylő kellékei. Legszívesebben elutazna egy kis jó levegőre, de már az sem biztonságos, panaszolta, és választ sem várva faképnél hagyott. Nem tudtam elmondani, hogy személy szerint sem a citromkrémes, sem a csokikrémes süteményről nem fogok lemondani, és jólesik minden húsvétra készülve azt a néhány tojást megfesteni, mintákkal „teleírni”, és odatenni a tulipánokkal teli váza mellé. Ünnep elmúltával pedig ízletes töltött tojássá lehet változtatni, de addig is gyermekkoromtól ismert kelléke marad a húsvétnak, amiről nem tudok és nem is akarok lemondani. És ezt kívánom azoknak is, akik e sorokat olvassák, hogy az ünnepi istentisztelet, mise mellett, ahol a húsvét lelkiségével találkozhatunk, a családunk, a magunk kedvéért ne hagyjuk, hogy ez a fránya vírus az ünnep régen megszokott, otthonos kellékeitől is megfosszon bennünket.