Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nézzük egymást báván, mint akik már meg vannak számlálva. Egyikünket sem úgy jegyeztek be, mint aki még vihetné valamire ebben az életben. Samu atyus elmeséli, hogy nála annyi ideig sem tartott az egész, mint mikor a postás kihozza a nyugdíját, és nem kellett sem egy-, sem kétlejnyi borravaló, a kedves fiatalember valahonnan ismerhette őt, mert mikor a foglalkozásához ért, megjegyezte, többször is látta a tévében, tudja róla, hogy ifjúkorában birkózó, sőt Balkán-bajnok volt. Mit szólhattam volna, nézett ránk ártatlankék szemével Samu atyus. – Büszkén kihúztam magam, amennyire lehetett, és örültem, hogy meglátogatott az utókor.
Géza úrnak sem esett nehezére a buli. – Az lett volna a pláne – mereng –, ha úgy szervezik a dolgot, mint annak idején Heródes. Hogy mindenki oda takarodjék vissza, ahonnan jött!... Nekem még csak-csak, né, oda a Nyikó mentére, de az apparátusbelieknek rámenne a gatyájuk a hosszú útra...
Egy kicsit elvitázunk azon, hogy kicsodákat nevez apparátusbelieknek ez a Géza úr. Nem merem elmondani az én helyzetemet, kiröhögnének. Én ugyanis lelkiismeretesen előkészítettem a válaszaimat. Sőt: válaszainkat, mert a feleségeméit is megírtam, sőt a szomszédasszonyunkéit sem feledtem el. Annuskának térfóbiája van, senkit sem enged be, mióta egy rokonszenves fiatalember gázóra-leolvasóként csöngetett be hozzá, és szemfényvesztő mozdulattal kiemelte táskájából a megtakarított pénzét. Aztán illa berek… Annuskának akkor jutott eszébe, hogy hiszen a gázóra kint ücsörög, mint valami házi bagoly, a folyosón. Na, ezért írtam meg az ő válaszait is, aztán érkezett egy finom tanárnő, aki a feleségemmel diskurált egy kicsit a konyhában, közben az asszonyomat háromszor is kihívták, hogy mikor érkezik már a népszámláló – és a háromszor kilencvenhat pontunkat seperc alatt elintézték. Hát ezzel én nem hozakodhatok elő, egy Balkán-bajnok és egy Géza úr előzményeinek ismeretében.
Nem is baj, mert ezek ketten belemerülnek a politikába. Közben odaül a közelünkbe egy álismerős, akiről semmit sem tudok, de ha már elment, minden eszembe jut róla. Azt újságolja, hogy figyeljem csak meg, micsoda macskázás lesz itt mindjárt. – Én olyan vagyok – bök a homlokára –, hogy akárcsak Michelangelo, aki a sziklában is meglátta Mona Lisát, egyből kiszúrom magamnak a balekot.
Fogadjunk, hogy tíz perc alatt lesmárolom az első jöttment lédit! Ötven lej, na, tegye ide, s én is a magam ötvenesét!
Géza úr a döntőbíró, előtte a két vadonatúj bankó.
Az áljankó pedig, oda se figyelhettünk, már át is ült egy túl melegen öltözött hölgyhöz, aki irulva-pirulva szabadkozik, hogy de honnan tetszik ismerni engem, jaj, igazán, nem kellett volna!... Kezet csókol neki, rendeli s kihozza a kávéját, csokit is hozzá, s mórikálva kurizál vagy kurizálva mórikál, ezt a kettőt a műveltség végett vegyítem – s hát egyszer csak muramista, puszilóznak, előbb csak pofán, aztán már bütüben is!
És indulnának elfelé. Az áljankó vigyorogva kapja el Géza úr elől a két bankót; a magáét, de az enyémet is – és az ajtóból még pajkosan visszaint.
Géza úr él a gyanúperrel, a tágra nyitott ablakon kitekint. Az utca forgatagát elkerülve a járda peremén osztozkodnak. Én is felállok, hogy megforgassam a kést a szívemben. Az áljancsi tízes címletű papírpénzeket perkál a túl melegen öltözött lédi markába.
Samu atyus semmit sem értett az egészből, azt kérdi, vajon ezeket is megszámlálták-e már, vagy csak érdeklődni szerettek volna.
– Ezek is az utókortól jöttek – rikkantja Géza úr. De hát Samu atyus ezt sem fogja, legyint, és elkezdi mesélni, miért nem lehetett soha Balkán-bajnok. Mert hosszú életében csak egyszer birkózott, a szomszédjukban lakó kántortanító kislányával – és akkor is a csajszi győzött.