2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Lapozó

Csak én bírok versemnek hőse lenni –/könyvem papírból ácsolt szarkofág./Én vagyok minden versem felmenője./Elvesztegetnek olcsón szar kofák. (Ferencz Imre).

Csak én bírok versemnek hőse lenni –/könyvem papírból ácsolt szarkofág./Én vagyok minden versem felmenője./Elvesztegetnek olcsón szar kofák. (Ferencz Imre). Szeretem a múltamat. Az elsárgult naptár foszladozó széleibe kapaszkodnak a betűk, a múltat Isten őrzi. A naptár közepére felragasztottam szüleim fényképét, mindennap megnézem és köszöntöm őket. Az udvarunkon látható vakondtúrás is az enyém, és a szobaajtóm nyikorgása is megmaradt nekem, nincsenek kitalált emlékeim, minden valóságos. A stelázsi alól mindig kinyúlt egy macskaláb, szürkén, fehéren vagy feketén, s nem húzta vissza, ha a kezeddel finoman megsimogattad. Ez most hiányzik. A múltamból egy fontos rész, amely végül az udvar végébe, a föld alá került. (Sigmond István). Nem így akarok lenni árva/csillagégjajban megalázva//nem így akarok menni innen/elrongyolt testre hűlő ingben//vakbotoran keresve téged/hogy akarhatnék ilyen véget. (Birtalan Ferenc). Én persze akkor már rég tudtam, hogy Borostyán Lajos lelkében az a szó, hogy magyar, egyenlő a fájdalommal. Azért voltam a barátja. És ő azért volt az én barátom. És azok, akik tudták ezt, éppen ezt akarták megakadályozni. Hogy neki és nekem se legyen a másik a barátja. Mert akinek egy diktatúrában barátja van, nem csak ismerőse, az fölér egy kibiztosított gyalogsági gránáttal. És akkoriban persze a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveit éltük. (Lőrincz György). Csúszott a lábam alatt a járda s vele az árnyékok új figurája/aztán ott voltál benne te/egy forró aszfaltdarabkában a törésnél/egy örök varázsú csillogásban/mely kihűlt de benne a hang a test zizzenése/az apró élet befészkelődése szelíd isten/ahogy a fényre kiléptem/álmomban. (Dimény Árpád). – Tervemnek csak '81 őszén foghattam neki és '82 nyarára fejeztem be. Ősszel Bucur Nicolae és Gaál András társaságában Ferencz Ernő szobrászművész kocsijával elvittük a tervet Bukarestbe az országos Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácshoz, jóváhagyás céljából. A tanács művészeti részlegének felelőse akkor Deac Mircea műkritikus volt. Viselkedéséből és kijelentéseiből arra következtethettem, hogy a Felszabadulás címet viselő, elvont elemek felhasználása révén megkomponált mozaiktervem tetszik neki, de egységes zsűrivéleményre nem nagyon számíthatok, különösen azért, mert a zsűri csupa hozzá nem értő tagokból áll. Erről nemsokára magam is meggyőződhettem. (Cseke Gábor). Tanári munkámban akkor éreztem örömet, ha valamelyik tanítványom szeretettel rám mosolygott, és a metakommunikáció valamely jeléből megérthettem, hogy kiváltottam megelégedését, elismerését, és főleg ha a sok száz között akadt olyan, aki jelét adta annak, hogy évtizedek után is jó emlékezetében néha felbukkanok, netán szeretettel gondol rám. (Eigel Ernő). Az erdélyi zenekultúrának létezik egy eddig alaposan fel nem dolgozott fejezete, a hetvenes évek, amelyben többek között az a nagy újdonság, hogy a hazai magyar nyelvű audiovizuális média közreműködésével a művelődési élet bizonyos szegmentumai viszonylagos fejlődésnek indultak. Ez a fellendülés sajnos nem tartott sokáig, a nyolcvanas évek első felében a magyar rendezvények előtt bezárult a kapu... (Boros Zoltán). Móser Zoltán nem tavasszal, nyáron vagy ősszel indult keresőútjára, amikor a hétköznapi élet buja és dús növényzete elrejti az emberi szem elől a lét nagy és nyomasztó kérdéseit, hanem télen. Télen, amikor minden a maga pőreségében kénytelen megmutatkozni... (Lakatos Mihály). Székelyföld, 2014. február.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató