Lapozó

A Deportáltak utcában még nem oszlott szét teljesen az éjszaka árnya. Kleopátra már csak egy Fellegvár felé szálló madár volt, mikor beléptem az alvó gyár kapuján, amely fölé teljes hosszában egy vörös vásznat feszítettek, erre pedig ezt hímezték fehér cérnával: SZÍVBŐL KÖSZÖNTJÜK, MULGĂREANU HADNAGY ELVTÁRS! A portásfülke ajtaja hátborzongatóan nyikorgott, amint ki-be csapkodta a szél; a színekhez vezető síneken nyoma sem volt csilléknek, fonnyadt levelek borították, meg itt-ott egy-egy hasznavehetetlen tégladarab… Beléptem az egyik nyirkos színbe. Kitapogatva a tartóoszlopokat és a polcokat, megállapíthattam, hogy a milicisták már meg sem különböztetik a kiégett és a száradó téglákat – a teljes színt kiürítették. Tompa hörgés hangja futott végig az üres polcokon és dobbantotta meg a szívem. (Valentin Lustig). Január 13-án jöttem a világra, mint mondják, az évszázad leghidegebb reggelén, anyám testén át, apám jóvoltából. Négy és fél kilóval születtem a Harmadik és a Bryant utca sarkán álló közkórházban. Nem kereszteltek meg, semmilyen egyháznak, felekezetnek tagja nem vagyok, szándékomban sem áll változtatni ezen, és azt is bátran kijelentem, hogy jóravaló apám igenis a kapitalizmus könyörtelen, emberellenes működésének esett áldozatul. Anyám kedélyhullámzása pedig nem pusztán egy különös és szenzitív nő depresszív hajlama, hanem a felsőközép-osztálybeliek kényelméből, túlzott kifinomultságából fakadó dekadencia. Olyan ez, mintha a púder gyakori használata elmebajt okozna, az elmebaj pedig halált. Végső soron a púder lenne a felsőközép-osztálybeliek elhalálozásának oka, amint a prolik haláláért a vég nélküli munka és a féktelen éhezés felel. (Centauri).  …aztán elmesélte, mi történt vele, amíg önsajnálaton/ és nyugtatókon élt. Mire észbe kaptam, olyanok lettünk,/ mint két, egymásnak rokonszenves idegen. Feküdj vissza/ a puha ravatalba, Barbi, mondom, de meg sem hallja. Nevet,/ mintha tényleg csak beszélgetnénk, aztán elköszön./ A virrasztásnak vége van. (Purosz Leonidasz). Meg kell hagynunk, elég sok mindenre emlékszel születésed körülményeivel kapcsolatosan. Az ember, állítják, közel háromesztendős koráig még szoros, majd egyre lanyhuló viszonyban áll az „aranykori édeni állapottal”, amelyből előbb-utóbb kiűzetik. A megtestesülés és a világkorszakok pusztulásai után a magát újjáteremtő szellem eredendő teljességei között ismét világok végtelensége örvénylik, „Allah hetvenezer fátyla”, amelyeken jó esetben csak a halott vagy a születő láthat egy pillanatra át, mielőtt széttűnne sohasem volt nemlevővé, vagy ami strapásabb, emberi burkot növeszt és felejtést gyakorol egy életen keresztül, hogy aztán ismét soha nem levő legyen. Hogy miért van így, fogalmad sincs, csak annyit mondhatunk, elég sok fölösleges dologra emlékszel születésed körülményeivel kapcsolatosan, hisz bolond zöldember lehettél már a világszakadékba lépés előtt is… (Boldogh Dezső). A holdon él a fekete medúza,/ hatalmas és áttetsző, mint a hétfő, kedd, szerda,/ a fekete medúza soha nem jön a Földre,/ kivéve hozzám,/ s nyomában édes sötét tapad a házfalakhoz,/ a szerdához és nyomban/ lehűlök, mint az egynapos levegő. (Ayhan Gökhan). Irodalmi Jelen, 2015. május.