Lapozó

Hősök! Hősök! Hősök a várban,/ Van az a halál, mely maga az áldás,/ Van az az élet, amely csak átok./ Meg kell halnunk, mindannyiunknak./ Ezért szólok most, hősök, hozzátok. (Szőcs Géza). Még mindig fülembe suttogod a tengert, hangja hallatán/ szememben hullám rázza konokul habos taraját, olykor/ át-átcsap a tenger zaja a szobák sűrű csendjén, gondolok valamit, hogy csak te értsd, beszéljünk tengerül, ahogyan/ akkor, csak én értettem, legbelül. (Dimény H. Árpád). Rengeteg macska élt az elhagyott faluban, feketék, fehérek, tarkák, vörösek, szürkék és cirmosak, kandúrok és nőstények. Az elszaporodott rágcsálókat vadászták, az üres házakba húzódtak az időjárás viszontagságai elől. Az éjszakák csendjét a baglyok huhogása, az aranysakálok vonítása, a nyestek neszezése és a denevérek szárnysuhogása mellett a szerelmes macskák éjjeli éneke verte föl. Mert ezek a macskák folyvást szerelmesek voltak, akár Ramóna, a latin nevű asszony. (Bene Zoltán). Az idő talán szép és könyörtelen,/ ő, ez a rohadt malom,/ légy enyém,/ ilyen egyszerűen kellene mondanom,/ de már az első hangtól/ szakad darabokra. (Borbély András). Idővel megtanuljuk/ felismerni az arcok rezdüléseit./ ha apa hunyorgott és remegett/ a szempillája, az az italtól volt./ ha az anyáé, akkor az apa miatt./ ha az enyém, az anyáért. Így illett össze minden./ ilyenkor apa arca türelmes volt, az enyém szép,/ az anyáé pedig mindig csak majdnem gyönyörű. (Papp-Für János). Szerintem nem hiába mondják azt, hogy a színház templom. A templomba sem mész be uzsonnázva vagy görkorcsolyázva, sem kalappal a fejeden. Nem trappolsz végig az oltárig. Szeretném a fiatal kollégáimban elültetni ezt a tiszteletet, elhitetni velük, hogy ez így szép. A mi munkahelyünk, és ha mi nem tiszteljük, hiába várjuk el, hogy más tiszteljen bennünket. (Fall Ilona). Az embert úgy fogadom el szépnek, ahogy van: a kudarcaival, a zuhanásaival és a sikereivel együtt. Az ember szenzációs teremtménye a természetnek. Óriási dolog az, hogy tudunk kommunikálni. Az emberek megérzik egymás közös vonásait, és ez már annyira fantasztikus számomra, hogy érdemes ezért is élni… (Rafi Lajos). Miklóssy Mária és Plugor Sándor sorsában a voltaképpeni élmény (…) a háború. A front sodorta őket minden irányba, hol a nélkülözés, hol a félelem, hol a repeszek, hol a sáros vér kísérte őket. A reményvesztett hazavárás óráit vegyük most át, és viseljük egy ideig; a közöny érzéstelenségével védekező lélek lövészárok-óráit vegyük át, és viseljük egy ideig. Talán csak néhány pillanatra, talán csak néhány kép erejéig. (Plugor Magor).

Székelyföld, 2015. május.