Landolás Limpopo bolygón

Elise Wilk az egyik legígéretesebb fiatal erdélyi drámaírók egyike. Édesapja szász, édesanyja román. A brassói Johannes Honterus líceum német nyelvű osztályában végezte középiskolai tanulmányait,  a kolozsvári Babeş–Bolyai egyetem kommunikáció és bölcsészkarán újságírói szakot végzett. A brassói Transilvania egyetemen mesterizett szépirodalomból. Jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a drámaíró szak doktoranduszhallgatója. A mai fiatalok életéből ihletett színdarabsorozattal vált ismertté. Az egyik drámája rádiójátékként három kontinensen nyert első díjat szakmai vetélkedőkön. Könyve jelent meg román, bolgár nyelven, és készül a magyar fordítás is. Drámaírói munkássága Marosvásárhelyen teljesedett ki, ahol az ősszel a Yorick Stúdióban a szászok elvándorlásának drámájából ihletett darabját, az Eltűnteket mutatták be. Élettörténete érdekes, tanulságos nem csak a fiataloknak, azoknak, akikről írt. Bizonyára hallunk még róla. Az alkotóval egy marosvásárhelyi kávézóban beszélgettünk. 

– Kezdjük a beszélgetést egy egyszerű kérdéssel: ki Elise Wilk? 

– Elise Wilk író, drámaíró és újságíró, de az utóbbi időben inkább színdarabszerző. Nyolcéves korom óta író szerettem volna lenni. Gyermekkoromban, az 1980-as évek végén, Németországba kivándorolt nagybátyámnak köszönhetően, aki temérdek gyerekkönyvet és audiokazettát küldött nekünk, nagyon sokat olvastam. Akkor Romániában nem lehetett kapni gyerekirodalmat a könyvesboltokban. Aztán arra gondoltam, hogy saját történetet írok. Egyik éjszaka teleírtam németül egy füzetet. Így született meg A csodálatos Limpopo bolygó című, űrlényekről szóló regényem, amelyet saját rajzaimmal illusztráltam. Reggel eldöntöttem, ha megnövök, író leszek. A színházzal a középiskolában találkoztam először. Játszottam a brassói Johannes Honterus líceum diákszínjátszó csoportjában. Emlékszem, hogy nekünk, kisebbeknek rövid jeleneteket kellett betanulnunk. Nagyobb, érettségi előtt álló iskolatársaim Dürrenmatt-tól A fizikusok című darabot vitték színre. Követtem a próbákat, azt remélve, hogy valamelyik lány megbetegszik, és  beléphetek a helyére. Annyira tetszett, hogy minden sorát kívülről tudtam. A füzeteimet  teleírtam idézetekkel. Ionescót is olvastam, de  ez a színdarab láncolt örökre a színházhoz. Még a líceumban írtam német nyelven egy színdarabot,  szerettem volna, ha játsszuk. Sajnos, míg a líceumba jártam, nem mutatták be. Több példányban lemásoltam, aztán  elvesztődött az iskolai könyvtárban. Miután bejutottam az egyetemre, megtudtam, hogy az egyik tanár megtalálta a könyvtárban, megtetszett neki, és diákjaival színre vitte. Meghívott az előadás bemutatójára. Ez volt a legszörnyűbb élményem. Nem tetszett, ahogyan játszották, és a saját szövegemmel sem voltam megelégedve. Mégis úgy döntöttem, hogy továbbra is próbálkozom színdarabírással. Végül a líceum diákjai Svájcban is előadták a színdarabot, mégsem voltam büszke az első alkotásomra. 

– Közben bejutottál az egyetemre…

– 1999-ben érettségiztem. 2000-ben felvételiztem a kolozsvári Babeş–Bolyai egyetem bölcsészkarának német-angol szakára és a német nyelvű újságíró szakra is. Mindkét helyre bejutottam, úgy döntöttem, hogy az utóbbit végzem el. Sajnos, a német nyelvű újságíró szak azóta megszűnt. Szüleim tanárokként azt tanácsolták, hogy az előbbit végezzem el, mert azzal a diplomával újságíró is lehetek és taníthatok is. Nem vonzott a tanári pálya, érdekesebbnek tartottam az újságírói szakmát. Az egyetemi évek alatt nem írtam színdarabot, de tudtam, hogy egyszer majd fogok. Nehezen lettem felnőtt. Akkor még úgy gondoltam, hogy nem folytatom a tanulmányaimat. Nem terveztem a jövőmet. A kolozsvári évek után 2003-ban hazatértem Brassóba. Már az egyetemi évek alatt ajánlották, hogy keressem meg a  Transilvania Express helyi román nyelvű lapot. Felvettek. A politikai rovathoz kerültem. Aztán felőröltek a napilapi teendők. 2004-ben Text plus címmel a lap irodalmi mellékletet adott ki. Át szerettem volna kerülni oda, de a főszerkesztő úgy döntött, hogy nagyobb szüksége van rám a politikai rovatnál. Aztán az államelnök-választásokkal kapcsolatban kitaláltam egy témát: mi lenne, ha megkérdeznék óvodásokat arról, hogy mi a véleményük a választásokról, a politikusokról. Fiktív interjút készítettem. Nem ajánlom senkinek, hogy ilyent írjon. Elolvasta a főszerkesztőm, és nagyon jónak találta. Felajánlotta, hogy beteszik az irodalmi mellékletbe, és áthelyeztek e rovathoz. Sajnos, hét hónap múlva anyagi okok miatt megszűnt a melléklet. 

Ezután, 2010-ben a brassói német kulturális egyesületnél dolgoztam, később egy cég közkapcsolati osztályán. 2014-ben aztán a brassói német nyelvű napilaphoz kerültem, egy olyan kolléganő helyére, aki korábban kivándorolt Németországba. Ismertek, hiszen a lap másodikos korom óta közölte írásaimat. Egyetemistaként tudósítottam a kolozsvári TIF-ről. 2004-ben Brassóban találkoztam egy volt osztálytársammal, aki biztatott, hogy felvételizzek a brassói Transilvania egyetem irodalmi alkotási mesterkurzusára. Beiratkoztam. Itt nagyrészt vers- és prózaírásról volt szó, de néhány drámaírói kurzust is tartottak. Elkezdtem színdarabot írni. 2008-ban a bukaresti DramAcum pályázatot hirdetett 26 év alatti fiatal drámaíróknak. Az alkotóknak részt kellett venni a színrevitel teljes folyamatában. Brassóban láttam Eric Bogosian Sex, Drugs and Rock & Roll című darabját, amely megihletett. Látszólag egymástól független monológokból állt össze. Ennek hatására írtam négy monológot Csütörtökön történt címmel. A szöveggel beneveztem a már említett pályázatra, és első díjat nyertem. Ada Mărgineanu Bukarestben színre vitte, és felkért, hogy még írjak hozzá jeleneteket, mert interaktív módon egy bárban adták elő. A színészek 10 asztalnál kellett elmeséljék a történeteket, ezért szükség volt 10 monológra. A négy meglévő mellé még írtam hatot, és elküldtem neki. Közben kiderült, hogy kivándorolt Amerikába, így nem mutatták be a darabot. Aztán 2010-ben felkeresett Rareş Budileanu, a marosvásárhelyi Liviu Rebreanu Társulat színésze, aki rendező szakon mesterizett. Disszertációként színre vitte a darabot az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban. A bemutatóra meghívtak, így jöttem először Marosvásárhelyre. Persze voltam még a városban kirándulóként, de színházi alkotóként ez volt az első bemutatkozásom. Tetszett a szöveg, az előadás. Megismerkedtem Alina Nelegával, aki azt tanácsolta, hogy végezzem el a drámaírói mesterszakot a Művészeti Egyetemen. Ősszel bejutottam. Elvégeztem a mesterit. Jelenleg az egyetem doktoranduszhallgatója vagyok, ugyancsak drámaíró szakon.  

– Közben több, fiatalokról szóló színdarabot írtál, mint amilyen a Papírrepülők, a Zöld macska,  néhányat be is mutattak Marosvásárhelyen. Igen népszerűek lettek, ugyanis tabuk nélkül tárják fel a mai ifjú nemzedék gondjait, az iskolai erőszakoskodástól a drogfogyasztáson keresztül a külföldön dolgozó szülők miatti elmagányosodásig, vagy akár a kamaszkori öngyilkosságig.  

– Ez a sorozat megírása is a véletlennek köszönhető, és Marosvásárhelyhez kötődik. Az itt működő 74. színház uniós támogatást nyert két évig tartó színházi program kivitelezésére. Három színművészeti egyetem (Kolozsvár, Nagyszeben, Marosvásárhely) diákjaiból összeállt tizenkét „társulatnak” színre kellett vinnie a darabokat az elejétől a végéig, azaz a drámaírástól a produkció színreviteléig, reklámozásáig. Mesteriző drámaíró-hallgatóként kerültem be az egyik csapatba. Hat 22-23 éves  színészhallgatónak kellett írnom. Ekkor jött az ötlet, hogy befejezhetem A zöld macskát. Egy évvel azelőtt ugyanis egy amerikai drámaíró műhelymunkáján vettem részt a marosvásárhelyi egyetemen, ahol írnunk kellett egy darabot a megadott témára. Amint ültem az osztályteremben, kinéztem az ablakon, és láttam, amint egy macska sétál a szomszéd ház tetején. Elképzeltem, mi történne, ha zöld lenne. Erre megírtam egy monológot. A 74. színház projektjére elővettem, és kiegészítettem. Nemcsak a projekt keretében mutatták be A zöld macskát, rövid időn belül igen népszerű lett. Több amatőr és profi színtársulat adta elő itthon és külföldön is. Ez további alkotásra ösztönzött. Trilógiát írtam: a második darabnak a Papírrepülők, a harmadiknak a Krokodilus címet adtam. Ennek hírére több színház is rendelt tőlem hasonló, ifjúsági témájú  darabokat. Megírtam a Robbanékony (Exploziv) és a Nőies (Feminin), valamint az Itt van Hamlet (iHamlet) címűeket. Könnyen ment,  még közelinek érzem ezt az életkort. 

– Újságíróként a terepmunka során beszélgettél emberekkel. Találkoztál-e olyan történetekkel, amelyeket a későbbiekben beépítettél a színdarabjaidba? 

– Drámaíróként nagyon sokat segített az újságírói munka. Jelenleg főszerkesztőként dolgozom a már említett lapnál, közben színdarabokat is írok. Amikor egy színdarab megírására készülök, az újságírói munkához hasonlóan dokumentálódom. Az újságírás arra is megtanított, hogy minél egyszerűbben, tényszerűen, tömören és közérthetően fogalmazzak. Az újságírói munka segített a darabjaim karaktereinek a megformálásában. Empatikusnak, érzékenynek kell lenni az emberi sorsok iránt. Ehhez kell  egyfajta veleszületett érzék. 

– Német iskolába jártál, román nyelven alkotsz, Marosvásárhelyen, többnemzetiségű városban teljesedtél ki, ahol műveidet mind román, mind magyar nyelven játsszák. Miként ötvöződik mindez az életedben? 

– Édesapám szász, édesanyám román nemzetiségű, egyszerre – anyanyelvi szinten – tanultam meg németül és románul. Otthon édesapámmal  németül, édesanyámmal románul beszélünk. Ez nálunk soha nem volt gond. Német nyelvű líceumba jártam. Mind kevesebb szász osztálytársam volt, alig négyen, a többiek románok, az előbbiek közül pedig a líceumi évek alatt többen is kivándoroltak. Barátaim többnyire vegyes házasságban élő – és nem csak – románok gyerekei. Édesapám prázsmári születésű. Részéről az összes rokonunk kivándorolt Németországba. Román nyelven alkotok, de mindkét kultúra hagyományaiból építkezem. Az ortodox és a protestáns húsvétkor is ünnepeltünk. Mindkét egyházhoz tartozom. Ugyanúgy elmentünk az ortodox templomba a feltámadási szertartásra, mint az evangélikus istentiszteletre. Az a tény, hogy mindkét nemzethez tartozom, gazdagabbá tesz, ösztönző hatással van az alkotásaimra. 

– Nemrég a Sebestyén Aba vezette Yorick Stúdió bemutatta az Eltűntek című drámádat, amely az erdélyi szászok kivándorlásáról szól. Korábban említetted, hogy édesapád részéről senki nem maradt Romániában. Ez ihletett a színdarab megírására? 

– Valóban átéltem én is mindazt, amit a színdarab egyik jelenetébe foglaltam,  hogy rokonaimat csak fényképről ismerem. A levelek nyomán csak elképzeltem, hogy milyenek lehetnek. Gyerekkori jó (román) barátnőm végleg kitelepedett Kanadába, így én is megtapasztaltam, mit jelent, amikor egy hozzád  közel álló személy egyik napról a másikra csak úgy eltűnik. Űrt hagyott bennem ez a távozás. Azóta egyre többen mentek el közvetlen ismerőseim, barátaim közül. Ez a jelenség annyira megszokottá vált, hogy már nem is fáj, ha valaki elmegy. Az Eltűntekig tizenhat színdarabot írtam, és egyikben sem beszéltem a származásomról, az identitásról. Sebestyén Aba kért fel, hogy írjak mindezekről. Közismert, hogy a Yorick Stúdió évek óta egy projekt keretében az interkulturalitást előtérbe helyező színdarabokat mutat be. Kincses Rékának a témát az áttelepültek, nekem az itthonmaradottak szemszögéből kellett megírnom. Kapóra jött a felkérés. Könnyen ment az írás, mert  közel áll hozzám a téma, azonban nehéz volt a második világháború utáni korszakra reflektálni. Attól tartottam, nem sikerül hitelesen visszaadnom azt az időszakot. Korábban készítettem olyan szászokkal interjút, akiket elhurcoltak, és túlélték a szibériai munkatábort. Érdekes, hogy családunkban is voltak, akik megjárták a poklot, de senki sem beszélt erről. És most már egyre kevesebben élnek a túlélők közül. Nagyon sokat dokumentálódtam. És találkoztam is több olyan esettel, amikor szász nők románhoz mentek férhez, csakhogy ne deportálják őket. Egyszer az egyik barátnőm bevallotta, hogy a nagymamája is hasonlóan járt el. 

– A szászok távozásával szegényebb lett az erdélyi kultúra, kiürültek azok a csodálatos falvak, amelyeket felépítettek, és évszázadokig lakták. Igazi dráma. Lesz-e folytatása az Eltűnteknek? 

– Nem vagyok annyira pesszimista, mert jó dolgok is történnek az egykori szász településeken. Kollégámmal több riportot készítettem erről. Kissinken például a parókiát megvásárolta egy Németországba kivándorolt és visszatért szász. Panziót rendezett be, gondozzák az erődtemplomot, turistákat fogadnak. Tudok több fiatalról is, akik visszatérnek nagyszüleik házába, és folytatják a hagyományt. Még nem gondolkodtam azon, hogy  e témában újabb színdarabot írok-e.  

– Októberben megjelent öt színdarabod az În spatele geamurilor sunt oameni – Az ablaküveg mögött emberek állnak című kötetben, készül a magyar nyelvű fordítása (Albert Mária), nemrég tértél haza Bulgáriából, ahol szintén drámaköteted bemutatóján voltál. Egyre többen ismernek meg, elismernek…

– Jó az, ha ismernek, elismernek, ez arra kötelez, hogy folytassam a munkát, mert azt jelenti, hogy egyre nagyobbak az elvárások velem szemben. Mindig aggódom egy kicsit, amikor erre gondolok, mert nem akarok csalódást okozni. Állandóan önmagammal versenyzem, és ez nem mindig jó, hiszen a drámaírásban is vannak hullámvölgyek. Ezeken  túl kell lépnem. Jelenleg készülök a doktori szakvizsgára. Valószínűleg tanítani fogok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró szakán, így valóra válhat édesapám vágya is. Az is elégtétel lehet majd számomra, ha látom, hogy diákjaim haladnak. Az tény, hogy Marosvásárhely  befolyásolta az életem, és egyre jobban kötődöm ehhez a városhoz.