Különös, időn kívüli napok a mostaniak. Magukon őrzik, vissza-visszajátsszák még a betlehemi fényességet, de közben új – a szentestihez aligha hasonlító, hangosabb, erősebb, múlékonyabb – fényekről, villanásokról álmodnak.
Különös, időn kívüli napok a mostaniak. Magukon őrzik, vissza-visszajátsszák még a betlehemi fényességet, de közben új – a szentestihez aligha hasonlító, hangosabb, erősebb, múlékonyabb – fényekről, villanásokról álmodnak. Nincsenek igazán önmaguknál, önmagukban, mintha kizárólag a mögöttük és az előttük álló időért léteznének. Láncszemek ők, a születés és elszakadás pillanatainak kötőanyagai. Segítenek, hogy az érzékenységeinket, sebezhetőségünket előhívó, lelkünket átvilágító ünnep után felszusszanjunk egy kicsit, mielőtt látványos és láthatatlan tűzijátékok martalékává válna óesztendőnk siker- és kudarcélményeivel, beteljesüléseivel és csalódásaival együtt. Ilyenkor valahogy mindenhez ragaszkodunk, a rég szavatosságukat vesztett, gondolatban százszor levetett élményekhez, tapasztalatokhoz is. Nem csoda, hogy legszívesebben tétova mozdulatokkal, mámorosan hagyjuk magunkat sodorni ettől a pár naptól, újévi tervszövögetés helyett inkább lehunyt szemmel várakozunk. Vagy egymás felé fordulunk egy pillanatra – biztonságosabb érzés ez, mint zárt szempillák mögül a ködléptű ismeretlent fürkészni –, és beszélgetünk. Pontosabban – legtöbbször – (írott) szót váltunk, sms-be zárt jókívánságot cserélünk. Egy telefonos társaság felmérése szerint az idei év végén várhatóan 3 millió eurót is elkölthetnek együttesen a romániai mobiltulajdonosok az sms-szolgáltatás használata közben, és a kiadás jelentős részét a karácsonyi és újévi üzenetek, letölthető, továbbítható ünnepi csengőhangok teszik ki. Ez valamivel kevesebb, mint a fele a HIFA-park felépítéséhez szükséges összegnek – amelyet január közepéig 2 euróval támogathatnak az sms-t írók –, a sérült személyek uniós forrásból létrehozandó lakóparkjának önrészét pedig többszörösen fedezné. Természetes, hogy a lélekmosdató pillanatokban mindig a közeliekre gondolunk. De jó lenne, ha legalább ilyenkor, ünnepi lebegésben tágabb, ismeretlenebb környezetünkre is odafigyelnénk egy kicsit. Ha nemcsak szeretteinknek kívánnánk jót ezeken az – üresjáratnak látszó, valójában viszont különösen fontos, lélekvédő – napokon, hanem azoknak is, akik sohasem fognak megismerni az utcán, hogy viszonozzák a gesztust, de szótlanul küldött kívánságunktól előbbre juthatnak egy lépésnyivel. Akkor talán az új esztendő táncát járva sem éreznénk annyira súlytalanoknak ezeket az idei utolsó napokat, és egy leheletnyivel nyugodtabban, békésebben engednénk el magunktól az elmúlt tizenkét hónapot.
