1929. március 3. Nevezetes napja az erdélyi magyar irodalomnak, vagy legalábbis Marosvásárhely magyar irodalmi életének, ugyanis ezen a napon fogadja soraiba, illetve hangzik el négy székfoglaló a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság felolvasóülésén. A négy új tag: Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő és Bánffy Miklós gróf. Négy közismert erdélyi író, költő, újságíró-szerkesztő, egykori és jövendő politikus. A Társaság elnöke az előző évben megválasztott Kemény János. Személyével pedig a KZSIT „leggyümölcsözőbb és leghosszabb korszaka kezdődik el”, állapítja meg egybehangzóan Marosi Ildikó és Dávid Gyula (A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. B., Kriterion, 1973, 37-39.).
A résztvevők egyike, Szentimrei Jenő egy héttel később a kolozsvári Ellenzék vasárnapi mellékletében – saját állandó rovatában, a Vasárnapi gondolatokban – néhány érdekes, Vásárhely szellemi életéről több mint hízelgő, sokkal inkább biztató megjegyzést fűz az eseményhez az újjászülető irodalmi társaság hivatásáról és jövendő feladatáról.
Magáról az eseményről egyfelől ott van az Ellenzék március 6-án megjelent tudósítása (52. sz.) és Marosi Ildikó könyve, melyben Kemény János elnöki megnyitóját tette közzé (i.m. 453-454.). Ez a cikk teljes egészében – tudomásunk szerint – itt lát napvilágot másodszor.
Csakis filológiai szőrszálhasogatás, (irodalom)történészi beidegződéseknek engedve kérdőjeleztük meg a cikk szignóját – sz. – , de megnyugtatásunkra mind az idézett mű bevezetőjét jegyző Dávid Gyula, mind a kötetet összeállító és gondozó Marosi Ildikó, sőt Szentimrei Jenő unokái, H. Szabó Gyula és Szabó Zsolt barátaim megerősítettek abban, nincs tévedés, az sz betű Szentimrei Jenőt takarja, ui. ő a lap belső munkatársa, ott volt Vásárhelyen, és a Vasárnapi gondolatok, mint már feljebb is írtuk, Szentimrei állandó heti rovata volt.
Az alább újraközlendő írás lelőhelye tehát az Ellenzék, 1929. 50. évf., 57. sz.
Vasárnapi gondolatok
A marosvásárhelyi példa
Mintha a csüggedt és anyagi gondok parttalan tengerében fuldokló erdélyi közönség lelkén a közelmúlt hetekben új érdeklődési hullám csapott volna át néha büszkén emlegetett, néha lekicsinyelt, néha fagyos közönnyel mellőzött irodalmi mozgalmaink iránt. Az Erdélyi Irodalmi Társaság a magyar líra kimagasló képviselőiről rendezett előadássorozatát hétről-hétre növekvő hallgatóság látogatja. Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság rendezett a múlt vasárnap tagavató felolvasó ülést olyan fényes közönség előtt, mintha nem is „unalmas“ irodalmat kellett volna végighallgatni, hanem valamely külföldi nagyhírű énekes vagy színészattrakció vendégszereplését. Volt akkora közönsége az erdélyi irodalomnak, mint aznap este a Miss Marosvásárhely-választásnak, hogy a legdivatosabb mai „esemény“-nyel is meg merjem kockáztatni az összehasonlítást. Mély és maradandó benyomást gyakorolt ez az irodalmi délután nemcsak a közönségre, de a pódiumon szerepelt előadókra is. Gondolatokat ébresztett, melyek közül néhányat érdemes továbbadni az erdélyi magyar közönség szélesebb köreinek is.
Már maga a város külön egyéniség a sok érdekes helyi színt kihangsúlyozó erdélyi város között. Ennek a városnak nemcsak színei vannak, de egyéni karaktere is, melyben furcsa adagolásban keverednek történelmi és modern kultúrértékekkel történelmi és modern parlagiságok. És együtt e két összetevő valami belülről hevített lendülettel tört előre a szebb, a jobb, az európaibb életszint felé. Innen magyarázható, hogy ez a háttal Keletnek, a székely vármegyék homogén tömegeinek támaszkodó „főváros“ arccal mindig egy kicsit nyugat felé fordult. Talán keletről kapta a fényt és nyugatról – a praktikumot, melyek együtt addig keresték, amíg meg is találták a kivezető utat a város helyi problémáiból s néha egy országrész számára jártak elől példamutatással.
Bánffy Miklós gróf székfoglalójában erre a bölcsességgel párosult gyakorlati érzékre tapintott rá nehány jellemző szóval, melynek legmarkánsabb megtestesítői kétségkívül a várépítő Borsos Tamás és a modern várost kiformáló Bernády György voltak, de a két név mellé még két szót is mondott, melyek elsikkadtak a tudósításokból. „Magunk erejéből” – így hangzott ez a két szó, melyek annyiszor hangzottak el Erdélyben az impérium megcserélődése óta. Csak éppen Marosvásárhely, talán éppen a múltjából merített bizalommal tudta e két szót tettekkel megtölteni, hogy ezzel is példát mutasson többi várostestvérei számára. Emlékezzünk: nem is olyan régen országszerte fuldoklott a színészet, Marosvásárhelyen nem volt egyetlen felhős napja a színigazgatóknak. A vásárhelyi katolikus gimnáziumot a megsemmisülés fenyegette és a város és a vármegye lakói egy emberként siettek a düledező falak megtámasztására.
Komoly kulturális esemény nem végződhetik fiaskóval ebben a városban. Valami benső fegyelmező erő csodákat művel lépten-nyomon, pedig ez a város sem gazdagabb, mint a többi, nem is nyugodtabb életű, mint a többi. De fel kell jegyeznünk, hogy két hét alatt összedőlt ebben a városban a legfrissebb klub, amelyet pinkára alapítottak Idegenből oda tévedt hazardőrök.
Jellemzően marosvásárhelyi az a mód is, ahogyan az ötvenhárom esztendős Kemény Zsigmond Társaságot újjászervezték. Ez a tiszteletreméltó, nagy múltra visszatekintő intézmény, mely Tolnay Lajosokat és Petelei Istvánokat ünnepelhetett tagjai sorában, a mai viszonyok között régi alapszövetében nem tölthetett volna be érdemleges hivatást. Ezek a hajdan vidéki feladatkörre rendelt társaságok elmerevedtek az idők folyamán. Alapszabályaik bizonyos exkluzivitást kényszerítettek rájuk s ebből folyólag már puszta létezésükből tekintélykérdest csináltak, s tagjaik számára valami halhatatlanság-illúziót előlegeztek. Ezenközben azonban elveszítették kapcsolataikat az élő élettel, sajtóval, közönséggel és a nép életének elevenen sajgó kérdéseivel.
Ezt a fényűző elzárkózást megengedheti magának valamely nagy nép fővárosában működő és rideg szaktudománnyal foglalkozó, akadémia-jellegű egyesület, de a kisebbségi sorsban, minden legkisebb eredményért, minden erejének megfeszítésével harcbaszólított erdélyi magyarságnak az irodalom területén is kombattáns erőkre van szüksége. Élő és ható, szüntelenül pezsgő és pezsdítő irodalmi élet lüktetése öntudattal és bizakodással kell, hogy eltöltse a megfáradtakat, a csüggedőket, a közönybe süppedőket is, hogy ez az eleven vitalitás tiszteletre kényszerítse az uralmon levő többségi nemzetet.
Ez az alapgondolat jut kifejezésre a Kemény Zsigmond Társaság újjászervezésében is. Komoly számba menő hivatásos írója alig van több Marosvásárhelynek, mint amennyit félkezünkön össze tudunk számolni. Ha kizárólag ezekből kerülnének össze a társaság tagjai, egészen nevetséges játék lenne az egész alakulat. De a székely fővárosnak, mely százezres tömegekre támaszkodik, jussa van országos jelentőségű irodalmi társaság kiépítésére.
Tervszerűen tagjai sorába választotta tehát az országrész valamennyi számottevő magyar tehetségét, de az országos jelleg mellett arra is tudott gondolni, hogy a helyi talajba minél mélyebb és szélesebben szerteágazó gyökereket bocsásson. Szerencsés ötlettel lemondott az exkluzívitásról anélkül, hogy tekintélye csorbát szenvedett volna. Ma minden kultúra iránt érdeklődő és a kultúrszínvonal emelése érdekében tevékenykedő jószándékú embernek helye van a Kemény Zsigmondról elnevezett irodalmi társaságban – hirdette az elnöki székből Kemény János, és bölcsen hirdette.
Az írók nem fogják magukat kényelmetlenül érezni a szép iránt lelkesedő kultúremberek társaságában, sőt ezeknek szeretetteljes érdeklődése újabb feladatok megoldására fogja sarkalni őket. A kultúremberek közül pedig, aki teheti: anyagi támogatással, akitől nem telik: lelkesedéssel és propagandával fognak segítségére sietni a társaságnak. A két tényező összefogásából így lesz termékeny és termékenyítő munka, melynek végeredményében legnagyobb hasznát a nagyközönség, a magyarság összessége látja. Máris lüktető elevenségű irodalmi centrummá nőtte ki magát Marosvásárhely, s ha a többi erdélyi városok továbbra is monoton egyhangúsággal morzsolhatják napjaikat, fiatalságával és tettrekészségével mihamar a vezetőszerepet is magához fogja ragadni a város és ez az egyesület Erdély kulturális életében. (sz.)
