Kutyanyelv (6.)
2025-04-04 11:00:00
- Bölöni Domokos
Miként nem lettem dörzsölt riporter?
Kányádi Sándort gyakran hallottam beszélni, főleg olvasótalálkozóin. Nagyon szerettem volna megörökíteni a hangját. De sosem jutottam odáig, hogy interjút készíthessek vele. Nem volt hozzá felszerelésem. Gyorsírni sem tudok; ha sebesen rovom a betűket, patikus legyen, aki receptre teszi.
A nagy változáskor végre hozzájutottam egy kismagnóhoz, és alig vártam, hogy igazi riporterként próbálhassam ki magam.
Az első kínálkozó alkalom: a július végi Petőfi-megemlékezés Fehéregyházán. A kis múzeum lépcsőjéről néhány látogató előtt Petőfiről beszél a nagyra becsült költő!
Jobb sem kell, a közelébe lopakodom, és egy óvatlan pillanatban szája elé biggyesztem a készüléket.
Közben igyekszem feszülten figyelő képet vágni, mint a rutinos újságírók.
Sándor bácsi felismer. Szelíd mozdulattal elhárítja leső masinámat. Majd szinte bocsánatkérő hangon ezt mondja:
– Ne haragudj, Domokos, ha effélét tolnak az arcomba, zavarba jövök, és nem tudom magam szabadon kifejezni.
Azzal már magyaráz is tovább.
A körülállók felnevetnek, én pedig behúzott nyakkal lépek hátra. Félszegen zsebre vágom a fránya masinát, és mint akit lopáson kaptak, sunnyogva követem a további beszélgetést.
A félárnyékból tolvaj módra, suttyomban alkalmi cetlikre jegyezgetek szorgosan. Vásárhelyre érve pedig már este elkezdem a „rejtvényfejtést”.
Hétfőn délelőtt az írógépen megbütykölöm, és a keddi lapban már olvasható az oldalas riport az eseményről.
Igaz, hogy Sándor bácsinak kevesebb szöveg jutott; de amit mégis elcsíptem, az valós, becsszóra…
A kismagnót aztán csak rendkívüli esetekben használtam. (Ennek taglalása azonban nem az a kimondott telefontéma.)
*
Trottyba fúló kevélködés
Az egyik korondi fazekasvásáron a hőség elől az árcsói fogadó „szeparéjába” húzódtunk. Páll Lajos a kiállított portékákról értekezett a bajusza alatt, szavait a kinti muzsika miatt alig hallottuk, de bólintottunk, hogy értjük.
Ellátogatott Korondra Miess János – írói nevén Ritoók János (1935–1981) költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő is. A barátok megölelték egymást, majd a találkozás örömére a festőművész-költőt eperfa hordóban érlelt, aranyosan sárgálló körtepálinkával tisztelte meg a vendég.
Lézengő kultúr-ritterként magam is részesültem a pompás, de méregerős itókából.
Koccintás, és hupp! Páll Lajos fölhajtotta, s cuppantott. Emelt szintű elismerése jeléül bandzsított hozzá egy kicsit.
Miess/Ritóók János is fölhajtotta a magáét; vastag lencséjű pápaszeme öbléből gyors vakufény villant.
No, én sem lehetek alábbvaló, feszült bennem a kivagyiság, és akkorát gurguláztam, hogy mind odafigyeltek.
Nemcsak sejtették; tudták, mi következik. A gégémbe pumpált körtvély-eszenc lungodromra futva köhögtetni kezdett. Nekiveresedve fuldokoltam, mintha nyuvasztanának.
Ritoók János katonás rutinnal, hatalmasan csapdosta a hátamat, majd számhoz illesztette korábbi zsákmányát, a csigadombi fingóborvízzel töltött műanyag palackot.
Az enyhén büdös ásványvíz a maradék virtust is kiölte belőlem.
Egyéb hatásáról illendőbb hallgatnom.
Páll Lajos, a második pohárka körtét becsülve némileg keresetlenebb szavakkal, mintegy a barátjához szólva röpített fel egy példázatot – csapkodd a nyerget, értse a gebe alapon –, aminek lényege, hogy a székely fia egy fuszulykás napon nagyobbat próbált dörrenteni az apjánál.
A vakmerő kísérlet trottyba fúlt. Ebből tanulhatnál, sandított rám Lajos, mintha horgerkedne, hogy belőlem se lesz igazi székely e földtekén.
Szavának foganatja: Ritoók úr nékem, kákabélű köhögőnek, másodjára már nem tölt a szuvenírnek vásárolt mázas korondi csuporba.
Féltjük… a nadrágodat, indokolta halk hangján –, s talán kacsintott is, megbocsájtólag.
Mintha biztatna, hogy sebaj, Tóbiás, majd legközelebb…
**
Ahogy Gyula bácsi gondolja…
Szerb Antalnál találtam, hogy Krúdy pénzt akart keresni, és ahelyett remekműveket írt.
Tersánszky Józsi Jenőtől származik ez a történet. Krúdy és Márai együtt poharaznak a Kéhliben, Krúdy kedvenc óbudai kisvendéglőjében. Krúdy szokása szerint félrehajtott fejjel ül, és szívja cigarettáját, hallgatagon, meg hát időnként hörpint a borából.
Márai beszél. Mégpedig kimerítően azt tárgyalja, milyen ígéretes hatású reá nézve és bizonyára mindenkire Krúdy Gyulának minden sora.
Krúdynak az is szokása volt, hogy egyedül ülve is, hébe-korba bólogatott, mintegy a saját mélázatának. Márait ez még jobban föllelkezte a Krúdy írásainak magasztalására.
Egyszer aztán megáll a szava, és így szögezi a kérdését Krúdynak:
– Ugye-ugye, így gondolod ezt te is, Gyula bácsi?
– Mit? – kérdi vissza Krúdy.
– Hát hiszen bólintottál rá, amit mondtam! Vagy nem azt gondoltad? – áll vitára készen Krúdyval szemben Márai. Majd, mert Krúdy késik a válaszával, hozzáfűzi még egyszer:
– Vagy nem azt gondoltad?
Krúdy erre így felel:
– Hát kérlek, én azon gondolkodtam, mi teszi azt, hogy van egy deci bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci bor és vízzel, ez a házmester? De aztán már a fél liter bor jön, négy deci bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a négy decit?… Babonából?
Márai paffá lesz. Kacagni is elfelejt!
