Kozma Mária: A karácsonyfalvi hagymás leány

(Részlet a szerző új könyvéből: Régiségek Homoród mentén. Történelmi regék. 3. Csíkszereda, Gutenberg Kiadó)

Hívták mirigynek, csumának, dögvésznek, pestisnek is a kórt, ami az 1718. és 1719. esztendőkben szerfelett sok halállal pusztította a Székelyföldet.

A kislány tágra nyílt szemmel, rezzenéstelen arccal nézte a szekerest. A szekeres is bámulta őt. Látta, hogy a ház, aminek a kislány a küszöbén ül, megjelölt ház: mirigyben fekvők lehetnek benn. A szekeres megállította a lovakat, kicsit közelebb ment a lánykához, de hiába szólította, az nem felelt, olyan mozdulatlan volt az arca, mintha megkövült volna. Nyakában rozmaringfüzér zöldellt, ilyen koszorú volt kócos, szőke hajában is, csuklóján borókabogyóból fűzött karperecek, sűrűn egymás mellett, szinte a könyökéig, egyik kezében egy hagymát szorongatott. Megszokott látvány volt az ilyen azokban a mirigyes időkben, sokan hordtak fokhagymagerezdekből csinált nyakláncot is, mert úgy tartották, hogy ezek megvédenek a betegségtől. Mintha csak ezt akarta volna bizonyítani, a kislány a nyakában lógó rozmaringfüzér egyik ágacskáját leharapta és rágcsálni kezdte.

 – Apád, anyád…? – kérdezte az ember.

A kislány a ház felé intett, maga mögé, de a fejét nem fordította arra.

– Élnek?

A kislány nem válaszolt, lehorgasztotta a fejét, aztán lassan nemet intett.

– Na, ülj fel a szekérre!

Engedelmesen mozdult, s felkapaszkodott a szekérderékba.

Hosszú volt az út, ők ketten nem is szóltak, csak a lovak horkantottak néha… de ki érti a lovak beszédét, talán helyeselték, hogy a jószívű szekeres elhozta a kislányt a halott szülei mellől. Amikor beértek Karácsonyfalvára, az emberek hátrébb húzódtak a láttukra, hátuk mögé tett kézzel azért a biztonság kedvéért az ujjaikat is egymásba fonták, ami köztudomású, hogy rontás, betegség, lidércek s egyéb rosszakaró szellemek ellen való, elűzi a gonoszt. Sokan meghaltak Karácsonyfalván is a mirigy betegségében, ha egy házban az egész család elpusztult, körbeárkolták a házat, és felgyújtották. Alig maradt meg pár tucatnyi ház, ezeket az urusságos, urusló asszony mindennap körbejárta, megnézte, ég-e a tisztító füstölő odabenn, kenték-e magukat a kenőccsel, amit naphosszat főzögetett disznózsírból s bábakalács gyökeriből, s mindenkinek lelkére kötötte, hogy amikor felkel a Nap, akkor forduljon feléje, s köszöntse: „Fényességes, drága Nap, segéjj meg a mái nap!”

Volt egy kis, faágakból állított színféle, inkább csak tető az udvar végiben, a szekeres mondta a lánykának, hogy menjen oda, ott meglehet, de addig kell ottmaradnia, amíg meg nem bizonyosodnak arról, hogy nem hozott ragályt a faluba.

– Olyan szépecske – mondta az asszony az urának. – Nem beszél? Néma?

– Érti, amit mondasz neki.

Az asszony egy fa mosótekenyőt hozott, a kútból sós vizet mert, megtöltötte a tekenyőt, majd a lehető legmesszebbről odatolta a gyermeknek:

– Vess le minden ruhát magadról, és mosd meg magadot!

Az asszony vizslató tekintettel figyelte a lányka vékonyka testét, éppen csak kiszökkent a mellecskéje, de még nem nagyleányosan. Az asszony nem látta rajta mirigynek semmi nyomát. Ez kissé megnyugtatta, és hosszú karón egy inget nyújtott oda, aztán valami kásafélét egy fatányérban. Az ember közben levette az üstöt a szabadtűzhelyről, s a villával ráhányta a szekérből a szalmát, amin a gyermek ült idejövet, aztán rátette levetett gönceit is, hogy elégesse.

Volt valami tündéri a gyermekben, amint a napon szárított s fehérített hosszú ingben üldögélt a vesszőkalyiba előtt, nyakában és homlokán a rozmaringkoszorúval, és hosszú szőke haján megcsillant a napsugár.

Amikor az urusságos asszony meglátta, összecsapta a két kezét:

– Jaj, tej, tej, Mindeneknek anyja! Ennek a leánynak ki az édesanyja?

– Nem vadleány – mondta az asszony egy kicsit mérgesen, tudta ő is a versikét, a vadleányokat kell így megszólítani, ha találkoznál vélük, de ki tudhatja istenigazából, hogy ki s miféle a leányka, talán az urusságos többet lát, mint más halandó.  – Az uram hozta tegnap, de nem az erdőből, hanem Segesvár mellől. Nem vadleány ez. Csak egy árva. Apja, anyja meghalt a mirigyben.

– Ki tudhatná, ki láthatná! Kószálnak azok mindenfelé. A minap is láttak egyet az almási kőliknál, de nem tudták megfogni, befutott oda. Az is lehet, nem is vadleány volt, hanem a barlangbéli tündér, aki kijött s szétnézett, elég nagy bajt küldtek-e reánk rosszkedvükben. Osztán hazament, mint aki jól végezte a dolgát. Tudja azt mindenki, hogy az almási tündérek gurucsálják reánk ezt a mirigyet, amikor rossz kedvük van, s csak akkor múlik el rólunk, ha jókedvükben táncolni s énekelni kezdenek.

– A vadleány jóba van a tündérekkel? – csodálkozott az asszony.

– Nem lehet ezeket kiüsmerni egészen. Leány vagy-e, vagy legényke? – fordult a kislány felé.

– Láttam, hogy leánka – mondta kis türelmetlenséggel a hangjában az asszony, az igazság az, hogy nem nagyon szerette ezt az urusságost, aki mindenütt csak tündéreket, vadleányokat, lüdérceket látott, s ijesztgetett velük kicsit s nagyot. – Itt mosdott meg a szemem láttára.

– Hát csak azért kérdezém, mert hírt kaptam Székelyzsomborról, a testvéremtől, aki ott van férjnél, úgyszintén urusló, nannyónktól tanoltuk a füveket s egyéb praktikákat. Zsomboron úgy mondják a mirigynek csuma, ott csumának híjják, azt tartják, hogy egy kicsi legényke képibe lopózik bé a faluba, s hinti meg az embereket a dagadásokkal. De ez nem igaz. Mindenki tudja, hogy a ragályt az almási barlangban lakó tündérek szórják, ha rossz kedvük vagyon, vagy valamiért megharagusznak reánk, emberekre. Ez a leánka olyannak látszik, mint aki megérti magát a tündérekkel, elmehetne, hogy megkérje őket, többé ne bántsanak münköt. Ezt az inget, amit visel, kiakaszthatná a barlang szádába, hogy…

– De amikor jókedvükben szeretgetnek, az biza tetszik neked – mérgelődött már egészen nyíltan az asszony –, azt nem akarod elhárítani magadtól. Az inget én adtam rá, a gúnyáját elégette az uram, amikor megjöttek. Mit akarsz, hagyja ott a barlangnál az inget, s osztán csórén jöjjön vissza?

– Én nem akarok semmit. Én nem is magamért kérem, hanem a faluért. Igazán áldozhattok ennyicskét a faluért, egy kenderinget, mi az nektek – mondta sértődötten –, az urad annyi sós vizet ad el Segesváron, hogy az árából jut is, marad is.

A lányka elmosolyodott, amint nézte a két asszonyt, hallgatta a perlekedésüket, majd halkan megszólalt.

– Elviszem én jó szívvel a tündérekhez.

A két asszony semmit sem mondott erre, hanem bémentek a házba, hogy megtanácskozzák a dolgot. Végre arra jutottak, hogy nem kell az egész ing, elég lesz egy darab belőle, aztán arra, hogy nem is kell kárrá tenni azt az új inget, elég lesz egy fosztocska is, amit egy régi pendelyről tépnek le. A két asszony akkor kiment, és az urusságos azt mondta a kislánynak:

– Elviszünk az almási kőlikhoz, ahol a tündérek laknak. Mü menyünk elöl, te utánunk annyi távolságra, hogy lássál münköt, de meg ne érinthessél, s mikor felmész a barlang nyílásához, akkor kérjed hangosan a tündéreket. Jó hangosan, hogy meghallják: „Adjatok jó hónapokat. A jó hónapokban jó heteket. A jó hetekben jó napokat. Itt hagyom az ingemet, távoztassátok el a betegséget.” Hátha megszánnak münköt a tündérek, jó kedvük kerekedik, s akkor elmúlik a baj.

Így is történt, még eleséget is vittek magukkal, a kenyér jó útitárs, a kisleány egyik kezében a hagymát szorongatta, amit tegnap is csak addig tett le, amíg mosta magát, másik kezében a fosztikát lengette, mintha fel akarta volna hívni vele a tündérek figyelmét.

– Jobb, ha ő viszi – mondta az urusságos –, ha a tündérek lesnek münköt, hát lássák. Őt szeretgessék, őt busongassák, az idegent, ne münköt.

A másik asszony azt gondolta, a tündéreknek egyéb dolguk is van, mint hogy egy vászondarabot figyeljenek, s tanakodjanak azon, ki idevaló s ki máshonnani, de nem szólt.

A lány a barlang szádánál egy faágra felakasztotta a fosztikát, s közben szüntelen csak mondta-mondikálta a kérést: „Adjatok jó hónapokat…” Volt ott ing, kötény, ruhácska, mindenféle foszlott és új kelme elég. Észre sem lehetett venni, hogy még egy darabocska került közéjük.

Aztán visszajöttek a faluba. Nézték a népek őket, addigra már mindenki tudta, hogy hol jártak.

Igaz, ami igaz, ettől a naptól kezdve senki sem betegedett meg a faluban, és áldott eső is csepergett, alig nedvesedett meg tőle a föld, de mégiscsak eső volt az a nagy szárazság után.

Telt-múlt az idő. A leányka szép leánnyá serdült, szelíd volt és kezes, mégsem akadt kérője. Talán azért, mert vadleány hírét keltették, s rajta ragadt, de talán inkább azért, mert szegény, semmi hozománya nem volt a felvevő ruháján s az egy általvetőn kívül, na meg volt kétmaroknyi földje is egy rozmaringtővel. Tette, amit mondtak neki, zúgolódás nélkül, tudott szőni, fonni, végezte a kerti munkát, mint akárki más asszony lánya, mégis furcsa lélek maradt, körüllengte őt valami zavarodott ügyefogyottság. A falu népe Hagymásnak nevezte, elhalványodott már az idejövetelekor kezében szorongatott hagyma emléke, azt a ragály elleni védekezésnek tudták be, hanem azért nevezték Hagymásnak, mert úgy ette a hagymát, mint más az almát, még csak le sem pucolta a héját.

Történt, hogy egy nyáron a faluban mind a földbe rothadt a hagyma, a gazdaasszony úgy határozott, hogy a leányt hamarjában elküldi a baróti vásárba, menjen el a többiekkel együtt, hogy hozna onnan hagymát, legyen a háznál, amíg majd szekérrel mennek, s hoznak egy télre valónyit. Így is lett. A leány meg is vásárolta a hagymát, berakta az átalvetőbe, de aztán elmaradt a falujabéli asszonyoktól, akik ide-oda cikáztak, mindent látni akartak, leginkább a csecsebecséket, színes üveggyöngyöket s főleg a rézgyűrűket, láncokat, amiket a cigány művesek ott helyben kalapáltak a földre leterített ponyván ülve. A lányt nem érdekelte a forgatag, s egyedül indult hazafelé. Sánta Apó a szomszédjukból, aki deli fiával a lovakot nézegette, észrevette, hogy szorosan a lány nyomában lépdel egy vándorforma legény is, de csak somolygott a bajsza alatt: az a világ rendje, hogy a leány után poroszkáljon egy legény is, s osztán, ha egy pár lesznek, akkor megfordul a sor, elöl menyen a férfiú s utána az asszony.

A legény aztán szóba elegyedett a leánnyal, azaz csak tette volna, ha a leánynak is lett volna szava. Így csak ő beszélt arról, hogy mennyire szeretne gazdag lenni, kúriát építeni magának, hátaslovon járni, nem így gyalogosan, botra vetett tarisznyával, ami olyan könnyű, hogy néha hátra kell pillantania a válla fölött, hogy megvan-e még.

Már közel jártak Karácsonyfalvához, a Vár útján, amikor a lány egyszer csak leült egy tuskóra pihenni, az átalvetőt is letette maga mellé. A legény is megtorpant, s hirtelen arra gondolt, hogy az átalvetőn átsejlő gömbölyűségek valami kincsek lehetnek. A lány is azért olyan szótalan vele, mert gazdag, s kevélyen lenézi a szegény vándorlegényt.

– Kincsek! Kincsek! Vajon miféle kincsek lehetnek? – dobolt megállíthatatlanul a sóvárgó kíváncsiság a fejében.

Azzal levette botjáról a tarisznyáját, s a bottal fejbe ütötte a szegény leányt. Bontogatta gyorsan az átalvetőt, rázta dühödten, de kincsnek nyoma sem volt, csak hagymák gurultak szerteszét. Elszégyellte magát, fogta a fejét, amikor megértette, hogy egy zsák hagymáért kioltotta a lány életét. Lefektette gyöngéden az út mellé, s köveket hordott rá, hogy legalább az erdei vadak ne bántsák a testét. Éppen csak végzett ezzel, amikor meghallotta, hogy az ösvényen asszonyok s férfiak közelednek. Felkapta a tarisznyáját, futott volna minél messzibbre, de igencsak közelről hallotta már a hangokat, úgyhogy nem mert zajt ütni a reccsenő ágakkal, s reszketve elrejtőzött egy kotorékban.

A vásárból jövők megállottak a friss kőhányás mellett, megtalálták az átalvetőt, amit megismertek, hogy kié lett légyen, összegyűjtögették a hagymákat. Sánta Apónak akkor jutott eszébe, hogy látta a lányt Baróton kifelé indulni a sokadalomból, s hogy követte őt egy vándorlegény.

 – Tán azt hitte, hogy a leány valami kincseket visz, mert erőst ügyekezett utána – mondta Apó.

Álldogáltak, töprengtek, mitévők legyenek. Vigyék be a faluba, s szóljanak a papnak, hogy tisztességgel eltemessék, vagy itt ássanak gödröt neki? Sánta Apó pedig azt mondta:

– Hagyjuk így, ősi szokás szerint. Vessünk reá követ mü es, s hozzatok virágot, zöld ágakot. S tegyünk így, valahányszor erre járunk. Öregapám mondotta volt, hogy valamikor így temettek. Minek háborgassuk a lelkét azzal, hogy a testét hozzuk-visszük?

Így történt.

A kőhányás évről évre nőtt, nyáron mindig volt a kavicsok közt zöld ág és erdei virág is. Egy idő után a helyet a lány után Hagymásnak kezdték nevezni.

Így maradt meg az árva lány az emberek emlékezetében.