Baráti társaságban arról beszélnek, hogy miért nincs ma már igazi barátság. Úgy értem, olyan, mint korábban, amikor az ember még fiatalabb volt és semmi sem számított, csak a barátság és a becsület. Ez úgy hangzik, mint egy szappanopera mottója.
Baráti társaságban arról beszélnek, hogy miért nincs ma már igazi barátság. Úgy értem, olyan, mint korábban, amikor az ember még fiatalabb volt és semmi sem számított, csak a barátság és a becsület. Ez úgy hangzik, mint egy szappanopera mottója.
Holott véresen komoly az ügy, az ember folyton csak törekszik, hadakozik, szerez, veszít és veszekszik, s közben úgy érzi, hogy egyre kevesebb emberrel jön, jöhet össze, egyre kevésbé találják meg a közös nevezőt, egyre feszélyezettebben érzik magukat egymás társaságában, holott annak idején megfogadták egymásnak, hogy mindig találkozni fognak egy üveg sör mellett; ám ahogy a dolgok mindinkább a pénzről és a bizniszről szóltak, többet járnak külföldre, látják a nyugati modelleket (egy régi haver Amszterdamból már csak ebben leli föl az élet egyik fő örömét), beköszöntött az életükbe a vörösborok kora, végül a gabonából készült párlat, jégkockával, ahogy dukál, már akadt jégcsákány is, borzongató… Szóval amint/ahogyan/amiért a dolgok egyre inkább siklanak, alakulnak, változnak – miért ne, torzulnak – fogynak az elvek, nőnek a kompromisszumok (élni tudni kell!) – úgy kevesbednek köröttük a barátok. Olyan igaziak, örökösnek tűnők.
Jó, persze, senki sem örök életű, rák, vagy infarktus, baleset, elköltözött, szétütött közöttük a politika, a pártpreferencia. De, könyörgöm, nem mindenki halt meg, vándorolt el! – mondja P., aki nem szereti, ha a híradók kizárólag a nemzetfogyással riogatnak. Valami másnak is kell lennie, hiszen még mindig rengeteg emberrel élünk együtt ebben a városban. Ő a baráti társaság híresen lelkiző tagja. Eltávolodtunk. Máshová járunk, más klubba, más templomba, másfelé vásárolunk. Holott minden üzletben ugyanazt kapni. Még a szórakozásaink sem azonosak. Ez a sok rendezvény megőrjít, mondja H-né.
Drágán, jegyzi meg Z. szkeptikusan, ő még az üzleteknél maradt el.
Figyeljétek meg, mondja megint az első, mennyire az érdekek szerint alakulnak a társaságok. Hol-ott ezt a legtöbb ember tagadja. Míg az átkosban összenyomott bennünket a társadalmat uraló diktatúra, „az osztálynélküli társadalom”, amit azok akartak kipréselni ebből a sokféle emberből, addig húsz év alatt lassan elindult újra a társadalom rétegződése, felszabadulása. Olyasvalami történik velünk, mint mikor az összenyomott szivacs kirúgódzik. Vagy inkább elválnak, szétszilánkolódnak az eddigi összepréselt lemezek. Úgy hasadunk, mint a pala, vélekedik a geológus. Vagyis, kapnak az ötleten a többiek, visszaáll az élet természetes rendje. Már vannak igazi szegények és kőgazdagok, van ún. középosztály, amelyet a diploma tesz vagy a jobb helyzet, kiemelkedőbb munkakör, vagyonosság, saját ház, kocsik, nyaraló stb., csak még nincs osztályokhoz köthető ideológia. Legfennebb mítoszok. Erőszak, szimbólumok, terjedő rétegdivatok, proccolás – kiabálják egymásnak. Mindenki mindenre tud példát. Sőt ellenpéldát is. Egyesek megcsináltatják a családfát, mások a fogukat, birtokot vásárolnak, tőzsdéznek, és régi fényképeket vesznek címerrel, hogy bizonyíthatóan módos ősökkel rendelkezzenek. Tengerpart. Vége a sátorozásnak. Oda az NDK-romantika.
Aztán felállnak, még megisznak egy pohárral, s azt gondolják a házigazdáról, azért vehetett volna valami márkásabb italt. Elvégre ő is középosztálybeli, s nem is akkora a válság. Legalábbis köreikben. Gyerekeik egy iskolába jártak, most valamennyi külföldön rezidens orvos, kutató, hajós. Még nőtlenek, hajadonok, de azért együtt élnek egy portugállal, malájjal, skót fiúval, kínai lánnyal. Sőt többel.
Ők még törik az angolt, de a gyerekeké egyenesen fantasztikus. Egyébként egész gyakran összejárnak. Ahhoz képest. Félévente.
