Alig van halvány kétségem afelől, hogy Codruţa Kövesit, a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vezető ügyészét és Augustin Lazăr főállamügyészt lépre csalták!
Alig van halvány kétségem afelől, hogy Codruţa Kövesit, a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vezető ügyészét és Augustin Lazăr főállamügyészt lépre csalták! Olyasmivel, ami például a DNA gyakorlatában „műfaji” sajátosságnak számít, hiszen a hivatali visszaélésnek nevezett vád sűrűn előfordul. Mára ugyan tisztázódni látszik, hogy ez csak abban az esetben áll meg a lábán, ha törvénysértéssel párosul. Amit most Codruţa Kövesin számonkérnek, az több mint törvényszegés – egyenesen alkotmánysértés.
Az persze nyugtalanító lehet, hogy a romániai közállapotokban csak ilyen „lépre csalásos” módon lehet szabadulni a kényelmetlenné vált emberektől. Mert erről lehet szó. S az sincs igazán rendben, ha a közéletben zajló események fordulatai azt sugallják, van/lehet valahol egy, az ismeretlenség homályában meghúzódó olyan társaság, amely alkalomadtán, mondjam így, „helyreigazítási” feladatokat lát el. Ami, nem nehéz belátni, a diktatúrák sajátja. Azt azonban, amiben mi majd három évtizede tévelygünk, jószerivel demokráciának mondják, ahol az egészséges nyilvánosságnak kell/kellene érvényre juttatnia a társadalom működését egyensúlyban tartó szabályokat. Ettől messze állunk.
Az, ami és ahogyan manapság történik, abban gyökerezik, hogy a sokat emlegetett jogállamiság elveinek egyetlen kormányzat sem volt képes érvényt szerezni. Tegyem mindjárt hozzá, valójában nem is akart, hiszen legfontosabb törekvésük rendre arra irányult, hogy befolyásukat kiterjesszék, magyarán hatalmukat hosszú távra bebetonozzák. Ez ugyan nem sikerült, de az sem, hogy megteremtsék a hatalmi ágak önálló és hatékony működésének tényleges garanciáit. Így ma sem azt tapasztalhatjuk, hogy ezek a jogállami rendszer egymást kiegészítő, segítő, ellenőrző elemei, hanem a politikai hatalmi harc eszközei. Ebből a zavaros miliőből keletkezhettek a politika közvetlen érdekeit kiszolgáló, mondhatni, felmérhetetlen károkat okozó működési zavarok.
Most úgy tűnik, összeálltak az említett „kiigazítás” külső és belső feltételei, ami akkor is előrelépés szerintem, ha pillanatnyilag a „csőbe húzás” módszere látszik célszerűnek. Csak így lehet elérni, hogy Klaus Johannisnak ne essen bántódása. A rövid magyarázat az lehet, hogy az elnök érinthetetlensége „külső” feltételként fogalmazódhatott meg, noha őt is felelősség terheli mindazért, ami a bűnüldözés és igazságszolgáltatás terén történt és történik ma is. Ezentúl az államelnök, feltűnő hatalmi ambícióinak elérésében, esetenként kénytelen volt elnézni, hogy kétesnek mondható eszközökkel is segítsék. Ami a le- meg elkötelezettség sajátos megnyilvánulásaihoz vezetett, kialakítva a „róka fogta csuka” néven ismert, Klaus Johannis számára, mondjam így, egyértelműen egészségtelen viszonyt. A „kiigazítók” joggal gondolhatták, hogy a társadalmi stabilitás érdekében az elnököt egyelőre meg kell óvni az elkerülhetetlen változás/változtatás következményeitől. Ehhez kellett a mifelénk eredetinek mondható „csőbe húzási” stratégia és a végrehajtás – nemkülönben kifinomult – módszere. Az eseményeket tehát olyan irányba kellett terelni, ahol ezek már nem hozhatók közvetlen kapcsolatba az elnökkel, s az érintetteknek is az a jól felfogott érdeke, hogy a „szálak” ne kuszálódjanak össze. Még nem tudható, hogy ez elkerülhető-e…
Az egyik legérdekesebb kérdés számomra, hogy vajon ki és mi módon vette rá Codruţa Kövesit, hogy vizsgálatot rendeljen el az elhíresült 13-as sürgősségi kormányrendelet születési körülményeinek a kiderítésére. Ezzel lépett ugyanis óvatlanul a szerintem tudatosan neki állított csapdába. S következett a kormányzati tisztviselők ellen „hivatali visszaélés” címén indított nyomozás, amivel aztán maga a DNA követte el ugyanezt, midőn a végrehajtó hatalom, a kormányzat működésébe avatkozott. A „hivataliból” így vált – sétáltak tovább befele a csapdába – alkotmányellenessé az eljárásuk, amit az Alkotmánybíróság kimerítő indoklásában meg is állapított.
Az ügy újabb felvonásaként, az elmúlt hét végén, az igazságügy-miniszter egyértelmű állásfoglalásából megtudhattuk, hogy most már a kormányzat is lépéskényszerben van. Az elkezdődött folyamat leegyszerűsítése lenne, ha az államügyész és a DNA vezető ügyésze a miniszter által észszerűnek mondott lemondásukkal vennék tudomásul, hogy ügyészi karrierjük helyrehozhatatlan törést szenvedett. S feltehetően további sorsuk sem lesz felhőtlen. Azt, ami volt és ahogyan volt, aligha lehet a mostani hivatali visszaélés egyszerű beismerésével meg nem történtté tenni.
Bár minden világos, sőt, egyértelmű, a továbbiakat homály fedi. Az érintettek nem mutatnak hajlandóságot a lemondásra, pedig most már aligha úszhatják meg. A miniszter sem sieti el. S bár a közvélemény türelmetlen, időhúzással taktikázik: a kérdés legtöbb kéthetes „tanulmányozását” helyezte kilátásba akkor, amikor alig maradt tanulmányozni való. Az elnök napok óta hallgat. (Most kedd 12 óra, s ha az írás megjelenéséig megszólal, akkor az alábbiak megfelelő áthangolásra szorulnak. A konklúzió azonban marad.) A hallgatás egyik magyarázata az lehet, hogy a feltevésem helytálló. Az sem kizárt azonban, hogy a seregnyi tanácsosával együtt tanácstalan, hiszen színt kell vallania: mi legyen a következménye annak, ha magas rangú köztisztviselő alkotmánysértést követ el? Azt csak nem állíthatja, hogy az Alkotmánybíróság megállapításai tévesek. Akkor sem mondhat ilyent, ha alkotmánybírósági kegyeltje önleleplezőnek számító, ún. „különvéleménnyel” állt elő… Precedenst teremtő döntést kell hoznia, ami vitathatatlanul közéleti sorsfordulónak számít, messzemenő, belátható és be nem látható következményekkel. Ehhez már államférfiúi bátorság és bölcsesség kell.
