Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Szívfájdítóak a könyvvásárok, -kiállítások. Már csak az olyan régimódi embernek, mint én. Hiszen nem vásárolhatok meg minden könyvet, amit megpillantok, amibe belelapozok és érdekesnek találom. Csak vonulok a standok előtt, között, tekintetemet elkapja egy-egy érdekesebb cím, szerző, borító, téma, és akkor meg vagyok fogva. Ki/le vagyok pányvázva az új olvasmány elé. Csábítás áldozata vagyok.
A szívfájdalom, a nyálcsurgatás (mint orvosi előjelek, szümptó-mák) minden ősszel elővesz, valahányszor beleizzadok a novemberi könyvvásár óriási kínálatába. Rábízom a kabátom egy ismerős könyvárusra, és csatangolok, felfedezőutakat teszek, a könyvtáblák fogságába esem, mint egy sarkexpedíció balszerencsés tagja.
Aztán lassan józanodom. Nincs elegendő pénzem, sokba kerül, hová is tennéd, kérdem magamtól roskadó polcokkal az életrajzomban, ez már megvan neked egy korábbi szerényebb kiadásban. Vagy míg aktív voltam – vagyis kereső –, a nagyon fontos és megszerzendő könyvek legnemesebbjét a könyvtárral vásároltattam fel, meg. A nyilvánvalóan önös célon túl legtöbbször kiderült, hogy utóbb mások is kikérték, használták, mások számára is csak könyvtári kötetként volt elérhető. Tehát kegyes voltam önmagamhoz és elnéző, hajnalonta viszonylag nagyobb krízis nélkül megbocsátottam magamnak.
Ha eltávolodtam időben és térben az új könyvektől ezek a fájdalmak, tünetek csillapodtak. A megbocsátástól csak egy lépés az időleges felejtésig. Az az állapot, amikor otthon jóleső érzéssel befogom a polcokat és magamban ujjongok: ez is megvan, azt is megszereztem, munkám számos alapkönyve ott van kéznyújtásra, pár létrafoknyi közelségben. Mások a könyvtárban a kézikönyvek között, a szabadpolcon, még én helyeztem ki oda, és utódaim megőrizték e rendet nagyjából-egészében. Ismét egyéb fontosak az internetre már felkerültek, digitalizálták őket, kereshetők, és ami gyakorlatilag a leglényegesebb, meg is lelhetők. Bármikor – ha van világhalászati lehetőség – hálónkba befoghatók…
És míg így önmagamat is becsapva, megnyugtatva, lelkesülten (el)kalandozok a szellem mérhetetlen birodalmában (egyéb közhelyek is eszembe juthattak volna), belémnyilall a figyelmeztetés, melyet könyvkiadó barátaim szoktak az ultima ratio erejében bízva aduként kivágni: bármely elektronikus dokumentumot játszi könnyedséggel megsemmisít egy elektromos vihar. Magyarán: elszáll a mágneses rögzítés varázsa és marad a puszta hordozó, a lemez, winchester, szalag
vagy bármi más, amit ember kitalált.
Következtetés: bízzunk az ősi erényekben, azaz a papírban!