Kontroll és önkontroll az irodalomban

Prózaírók estje a 29. marosvásárhelyi könyvvásáron

Van-e, és ha van, hogyan működik az irodalomban az öncenzúra, mennyire tükröződik egy műben, és befolyásolja-e annak befogadását a szerző politikai álláspontja, meddig terjedhet egy szöveg szabadsága, és mekkora cenzor a pénz? – egyebek mellett ezeket a kérdéseket érintették a 29. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár november 17-i, péntek esti irodalmi beszélgetésének résztvevői. Az elbeszélés felelőssége. Az etika dimenziói a prózában című eszmecsere moderátora, Mészáros Sándor Egressy Zoltánt, Miklóssi Szabó Istvánt, Tisza Katát, Tompa Andreát és Vida Gábort kérdezte az enyhén homályos, könnyen elméleti síkra csúsztatható témakörről.

Tompa Andrea úgy vélte, hogy a szélsőséges nézeteket valló alkotók negatív, romboló szemléletmódja – például egy kisebbség lealacsonyító módon történő ábrázolása – rendszerint nem tükröződik az írásaikban, így a szépprózájuk számára befogadható. A művektől független politikai nézetek Vida Gábort sem izgatják különösebben.

– Nyilván messze megyünk az időben. Kit foglalkoztat az, hogy Balassi Bálint kivel erőszakoskodott vagy Shakespeare-ék melyik lyánnyal mit csináltak a színpad mögött. Ahogy azonban közeledünk az időben, egyre érdekesebb lesz ez a kérdés – tette hozzá Vida Gábor, aki szerint, míg Villon legjobb műve közügy, a politikai nézete olyan, mint a zsebkendője. 

– Ma már egyre kevesebb influenszer író van, és ahogy csökken az irodalom meghatározó szerepe, egyre inkább magánügy az, hogy egy alkotó melyik politikai alakulathoz csatlakozik. 

Miklóssi Szabó István a szólásszabadság fogalma felé terelte a beszélgetés menetét, és ennek kapcsán Adolf Hitler Harcom című könyvét is megemlítette. Miklóssi szerint egy író akkor tölti be igazán a szerepét, ha a szólásszabadság adta lehetőséggel élve előre tudja vinni a társadalmat, a probléma a tartalmak felhígulásában van.

A traumatörténetek etikája

Tisza Kata saját alkotói attitűdjét taglalta, aminek lényege, hogy a szöveg valahonnan valahová eljuttassa az olvasót, például egy traumatörténet esetében az esztétikai elvet annak az etikai elvnek rendeli alá, hogy a mű végén egy kiutat is felmutasson, tehát nem a puszta erőszakleírást adja az olvasó kezébe, hanem azon keresztül egy szélesebb igazságtartalomhoz juttassa el. Formai szempontból Tisza Kata szerint egy az egyben nem mesélhető el egy történet, hacsak nem vállaltan dokumentarista irodalomról vagy esetbemutatásról van szó, amihez etikai engedély szükséges. 

– Egy traumatörténet szereplője nem lehet felismerhető, el kell emelni a realitástól – szögezte le az írónő.

Egressy Zoltán egy konkrét tapasztalattal kapcsolódott az elhangzottakhoz, egy általa megírt abúzustörtént utóéletét mesélte el, amely fiktív elemekkel átformálva, nyomtatásban kedvére való volt a valós főszereplőnek, amikor azonban egy színházi ember rátalált a sztorira, és monodrámaként színpadra vitte, az érintett nagyon megharagudott, és Egressyt okolta.

Az öncenzúra témaköréhez visszatérve Miklóssi Szabó István kijelentette, hogy ez az internet további térhódításával megszűnik, hatalmas problémát generálva. Tompa Andrea ezzel szemben úgy vélte, hogy az öncenzúra a nyilatkozatok szintjén a virtuális nyilvános térben is működik, ahol nincs közvetlen kapcsolat a befogadóval, ezt saját magán is tapasztalta, a hosszú ideig íródó regényeiben viszont nem érte tetten. 

Nappali szemmel a „gumiszoba”

Vida Gábor jó pár, cenzúrához és öncenzúrához kapcsolódó anekdotával tette derűsebbé a hangulatot, egyebek mellett a magyar településnevek leírását tiltó „aranykort”, valamint saját magyar érettségi vizsgáját idézve fel, amikor kedvenc Petőfi-versként a Megy a juhász a szamáron címűt volt kénytelen említeni. 

Tisza Kata a továbbiakban kétféle írói énjéről, a vad, ösztönös, szűretlen tartalmakat létrehozóról és a „második körös” józanabbról beszélt, amelyik „nappali szemmel” olvassa újra a „gumiszobás” szabad térben született kreációt, és így dönti el, hogy tud-e érte felelősséget vállalni. 

Az eszmecsere a művek és a pénz kapcsolatával végződött. Tompa Andrea szerint az, hogy teljes politikai függőségben legyen a kultúra állami támogatása, egy régi rendszert idéz meg, és ehhez a magyarországi helyzethez képest az erdélyi művelődési élet – még ha egészen kicsi tér is jut neki – jobb helyzetben van.