Kongó tudomány (1.)

Nagydobra verik a hírt – halljuk a népi szólást. A fizika világában volt, aki szó szerint kidobolta a tudományt. Ezzel ismét a zene és a tudomány találkozásának lehetünk tanúi.

Jaj, az a fizika! – sóhajtanak fel kétségbeesetten azok, akik valamilyen oknál fogva nem tapasztalták meg ennek a tudománynak a szépségét, és ezzel igyekeznek babonásan minél távolabb maradni a természet csodáinak a megismerésétől.

Jaj, a zene! – sóhajtanak legyintve azok, akik valamilyen oknál fogva nem tapasztalták meg ennek a művészetnek a szépségét, és ezzel igyekeznek fölényes dölyffel kimaradni a hangzó világ csodáinak megismerésétől.

Richard Phillips Feynman olyan Nobel-díjas fizikus volt, aki zenélt is. Előadásait gyakran dobjátékkal fűszerezte, bizonyítva ezzel, hogy a fizika és a zene közös őstől származó természeti jelenségek, melyeket együtt lehet igazán megismerni.

Ennek a muzsikáló tudósnak az élete pedagógiai kézikönyv is lehetne sok szülő számára, hogyan neveljék úgy gyermeküket, hogy az megőrizze kíváncsiságát, fejlessze problémamegoldó képességét.

Richard P. Feynman 1918-ban született Far Rockawayben, New York közelében. Életrajzi visszaemlékezéseinek első fejezete már a gondolkodásról szól. A Tréfál, Feynman úr? című könyv igazi kalandgyűjtemény a gyerekkorától időskoráig.

Alig volt tíz-egynéhány éves, amikor a lakásukban kísérleti laboratóriumot rendezett be magának. A valóságban ez a laboratórium a gyerekszobája volt, ahova összegyűjtött minden kidobott apróságot, amelynek működését meg szerette volna ismerni. Lenyűgözte az elektromosság világa. Minden egyes megtapasztalt jelenséget csodaként élt át. Kimagasló sikerként könyvelte el, hogy kísérletei számára hogyan alkotott olyan áramkört, amely piros lámpával jelzi, ha valahol rövidzárlat miatt kiégett a biztosíték. Vajon hány általános iskolás gyereknek sikerülne ma kiokoskodnia ezt az áramkört?

Hamarosan megismerkedett a rádiókészülékek világával. Természetesen működésképtelen készüléket szedhetett darabjaira legelőbb. Olyan természetű gyerek volt, aki mindennek a miértjét is kutatta, így hamar rájött, hogy a korabeli készülékek hogyan működnek. Aztán, ahogy megszólalt a rádió, fejhallgatóval hallgatta a különböző adásokat, hogy szülei ne vegyék észre, amint késő éjszakáig fennmarad. Gyakran megesett, hogy álmában vették le fejéről a hallgatót, nehogy szörnyűségeket töltsön az alvó fejébe a készülék. Valószínűleg nem mindig örült a rajtakapásnak, ezért kiagyalta, hogy riasztót készít. Sikerült is alaposan meglepnie a szobájába belopakodni akaró szülőjét.

Rádiószerelő karrierje gyerekkorában indult. Az egész történet azzal kezdődött, hogy sikerült életre keltenie egy leselejtezett készüléket, és azzal egy órával hamarabb fogott be egy Texasból sugárzott adást, és nagy büszkén jövendőmondónak állította be magát. Akiknek elújságolta a tudását, bizony meglepődtek, honnan értesült előre a náluk később sugárzott adásról.

Addig játszadozott, hogy kistestvérét is sikerült meglepnie egy ravaszsággal. Felfedezte, hogy a hangszóró mikrofonként is működik, és több próbálkozás eredményeképp különleges születésnapi műsort készített a kislánynak.

Első rádiószerelői „kiszállása” nagynénje hívására történt. Az elnémult készüléket sikerült megszólaltatnia. Aztán egyre többen hívták rádióügyben. A legtöbb esetben csodálkozást kiváltó sikerrel járt. Az egyik ilyen alkalommal hozzá sem nyúlt a hibás készülékhez, csak hosszan töprengett. A tulajdonos meg is kérdezte: nem javítani érkezett? A fiú csak annyit válaszolt: gondolkodom. Aztán pillanatok alatt orvosolta a hibát. A csodálkozó házigazda elismerően mondta, hogy a gyerek gondolattal javította meg a rádióját.

Sikereinek titka nem holmi rejtélyes hókuszpókusz volt. „Mindmáig úgy vagyok vele, hogy ha valami rejtéllyel vagy problémával kerülök szembe, addig nem nyugszom, amíg meg nem oldom.” Rengeteg fejtörőt ismert, ezért a nagyobb diákok is hozzá fordultak, ha nem sikerült valamit megoldaniuk.

Óriási szerencséje volt, ugyanis rendelkezett azzal a képességgel, hogy a különböző tanult információkat könnyedén össze tudta kapcsolni. Egyetemista korában több fejtörőt alkotott csoporttársai számára, melyek nyitja mindig egy-két adat összekapcsolása volt.

Feynman tudományos mókamester volt. Egyik alkalommal elhatározta, hogy megvicceli a pincérlányt. Két üres poharat csordultig töltött vízzel, mindkettőbe tett borravalót. Egy söralátéttel lefedte a pohár tetejét, az egészet megfordítva az asztalra tette, majd óvatosan kihúzta a söralátétet. Mivel nem juthatott levegő a pohárba, a víz nem tudott kifolyni. Ugyanezt megtette a másik pohárral is. Távozáskor még figyelmeztette is a pincérlányt, hogy figyeljen oda a poharakra. A hölgy azt hitte, a borravalóra utal, hirtelen felkapta a poharat, mire minden csuromvizes lett. A lány dühbe gurult, hívta a főnököt. Egy ideig tanakodtak, mit tegyenek a másik veszélyes pohárral, végül azt is fölemelték, mire újabb víztömeg csordult szerteszét. Másnap egy másik pincér szolgálta ki Feynmant, és megsúgta a fiatalembernek, hogy nagyon haragszanak rá. Feynman elárulta, hogy ha egy tányért tettek volna az asztal széléhez, és nagyon lassan odahúzzák a poharat, a víz a tányérba jutott volna. A pincérlány megjegyezte a trükköt. Feynman ezúttal két kávéscsészét fordított fel, alája pedig betette a szokásos borravalót. A kioktatott pincérlány messziről mosolygott, hogy ő már tudja a megoldást. Másnap aztán bosszúsan közölte, hogy bezzeg hiába várta, hogy kifolyjon a csészékből a víz, mert azok üresek voltak.