2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A csíksomlyói tűzeset példázata

2021. január 7-én majdnem teljes egészében leégett a Csíkszeredához tartozó Csíksomlyón levő cigánytelep. 262 személy vált hajléktalanná. A tragédia estéjén Korodi Attila polgármester és Borboly Csaba megyei tanácselnök felhívására nagyon sokan siettek az Erőss Zsolt-sportarénában elszállásoltak segítségére. Másnap még többen vittek segélyszállítmányt, hivatalosságok, köztük Klaus Iohannis államelnök is támogatásáról biztosította a kárvallottakat. Az ügy azonban nem zárul le itt, hosszú távú megoldást kell találni rá. Az eset intő jel lehet más olyan települések elöljáróinak, ahol hasonló telepek vannak.
A tüzet valószínűleg túlhevült kályha vagy improvizált hősugárzó okozta. A tragédiát kiváltó ok mögött azonban sokkal bonyolultabb a helyzet, amely a sajnálatos esethez vezetett. A más településeken hasonló telepeken lakók nagy része ugyanis illegálisan húzta fel lakóépítményét. Sokuknak nincs személy-azonossági igazolványuk, nem tudják igazolni kilétüket, innen következik, hogy nincs jogszerűen a birtokukban a terület, sem a rajta levő építmény. Azt már említeni sem kell, hogy valamilyen szolgáltatóval (gáz, villanyáram) nem állnak szerződéses viszonyban. A tüzelőanyagot, a fát, az áramot általában lopják. Arról nem is beszélve, hogy nem megfelelő – tűzveszélyes – körülmények között működtetik a fűtőalkalmatosságokat. Bármikor megtörténhet hasonló eset akár a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, Besében, a Hegy utcában vagy a sárpataki „Szerbiában”, és még sorolhatnánk. A szolidaritáson túl a csíksomlyói eset a megelőzés, a helyzet hosszú távú megoldásának szükségességére hívja fel a figyelmet. Sajnos, a dolgok „tűzoltószerű” rendezése még mindig azt igazolja, hogy az 1989 után hatalmon levő mindenkori román kormány nem találta meg a módját, hogy ezt az országszerte igen terhes szociális helyzetet központi és  helyi szinten kezelje. A teljesség igénye nélkül járjuk körbe a kérdést.
A rendszerváltás után több, kizárólag a romák helyzetének rendezését célzó szociális program indult be. Nemcsak kormányzati, hanem civil szervezetek is vannak, amelyek oroszlánrészt vállalnak ezekben, és történt előrelépés, ám úgy tűnik, valahol elakadnak, megrekednek a kezdeményezések, vagy a probléma méretéhez viszonyítva elenyészőek ahhoz, hogy eredményesek legyenek. Nézzük csak meg azoknak a, lakhatási körülmények feljavítására irányuló programoknak a hatékonyságát, amelyekről tudomásunk van. A marosvásárhelyi Hidegvölgy elején a polgármesteri hivatal felépített néhány lakást, az Ady negyedből átköltöztette a törvénytelen lakásfoglalókat a Băneasa utcai épületbe, illetve voltak, akik barakkokba kerültek. Azok kaptak elfogadható lakást, akiknek személyazonossági igazolványuk és némi jövedelmük volt ezek fenntartására. Sajnos, a hasonló helyzetben levők többségének nincs munkahelye, és nem is igazán akarnak dolgozni. Nemcsak Marosvásárhelyen, hanem a megye vidéki településein is gondot jelent azoknak a nagycsaládosoknak a létszáma, akik szociális támogatást igényelnek, de – kevés kivétellel – ezért nem nyújtanak semmit a közösségnek. Vannak olyan települések, ahol az érintettek nagy része külföldön idénymunkát vállal, télen hazajön, igényelni – az egyébként jogosan járó – támogatást, majd visszamegy külföldre. Ez még a szerencsésebb eset, mert a jövedelemből biztosíthatja a család számára a megélhetőséget.
Visszatérve a marosvásárhelyi esetre. A szociális lakások nagy részét a minimális (legális) keresettel rendelkezők nem tudják fenntartani. Mi több, az esetek többségében tönkre is tették a lakásokat. Ezért kellett kiköltöztetni a romákat az Ady negyedből, ahol volt olyan lakrész, amiben a lovakat tartották, és minden mozdíthatót elégettek. Azok, akik innen kikerültek, az említett Băneasa utcai épület mellett, kunyhókban laknak, többen pedig a régi repülőtér mögött, a Maros partján húztak fel illegális építményt. De nem csak a megyeszékhelyen lakják le az általuk birtokolt épületeket. Nézzünk körül az egykori szász falvakban, hogy milyen állapotba kerültek az impozáns – tájjellegű jegyeket viselő – házak, ahova romák költöztek be. Amilyen a ház, olyan a szokás, tartják, és e mondás jelzi, hogy a lakhelyünkhöz való viszonyulás kultúránk része (is), amit az örökölt szokások, az oktatás alapoz meg. És máris egy újabb érzékeny területre eveztünk, az oktatásra.
Közismert, hogy jelenleg pozitív diszkriminációban részesülnek a romák, ugyanis számukra külön osztályokat lehet létrehozni, saját tanítókkal. Az oktatóknak pedig külön helyük van az egyetemeken. Ez lenne az egyik út, hogy a közösséget a körükből származó értelmiségiek felemeljék. Van erre is pozitív példa. Csak hát a társadalom még nem készült fel erre. Nemrég Balavásáron megtudtuk, hogy a községi iskoláiba beíratott 650 gyerek 60%-a roma. A beiratkozottak közül az iskolakezdés óta 150-en nem is jelentkeztek. Ez nem csak erre a községre jellemző. Más helységekben is hasonló a helyzet. Köztudott, hogy a beiratkozottak közül sokan nem végzik el az általános iskolát. Sajátos helyzet alakult ki Marosvásárhelyen. Létrejött a Szivárvány alapítvány, amely külföldi segítséggel – a Hidegvölgy melletti ingatlanban – kizárólag romák számára iskolát működtet, ahol vegyes osztályba több tucat I-VIII. osztályos gyerek jár. Az unió az integrációt és nem a szegregációt támogatja, aminek alapján a gyerekeket szét kell osztani a környékbeli általános iskolákba. Sajnos, ahova roma gyerekek kerültek, onnan a más nemzetiségű szülők kiíratják sajátjaikat, többnyire azért, mert a cigány gyerekek nem tudnak beilleszkedni. És van eset, hogy nem is akarnak. Ilyen körülmények között nehéz lesz számukra egységes, célirányos oktatási rendszert kidolgozni, amely rávenné őket arra, hogy járjanak iskolába, próbáljanak beilleszkedni. És itt van a kutya elásva. Ahhoz, hogy tartósan rendeződjék a helyzet, a romáknak is lépniük kell. Meg kell érteniük, hogy egy ország állampolgáraiként nekik is vannak kötelezettségeik. Nemcsak a törvény, hanem embertársaik iránt is. Azok iránt, akik– akár a csíksomlyói esethez visszatérve – készségesen, önzetlenül segítették, segítik őket. Oktatással, egészségügyi neveléssel felvilágosítják őket arról, hogy a gyerekvállalás felelősséggel jár. Elsősorban a gyerekek iránt, akik nem tehetnek arról, hogy ilyen körülmények között kell felnőjenek, és természetesen a társadalom iránt. Az Európai Unió is támogatja a hasonló programokat. Vannak jó példák is, ilyen a szászrégeni FAER alapítvány által koordinált, több megyét átfogó hosszú távú projekt, vagy a kerelőszentpáli polgármesteri hivatal és más községek által megpályázott támogatásokkal kivitelezendő programok, ugyanakkor dicséretre méltó a marosvásárhelyi Divers Egyesület fáradozása is. De vajon elegendő-e mindez? Vannak roma szervezetek és pártok, amelyeken keresztül a közösség tagjai hallathatják a hangjukat. A legutóbbi helyhatósági választásokon a Maros Megyei Tanács és a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-listáján roma képviselők is bejutottak a testületbe. Talán előállnak – az említett civil és kormányzati szervezetekkel össze- fogva – a megyében levő településeken, vagy Marosvásárhelyen a romatelepek sorsát rendező programokkal. Nem vezet eredményre, ha az említett gondokat szőnyeg alá seperjük, mástól várunk megoldást, és a közösség tagjaihoz csak akkor fordulunk, amikor szavazatokra van szükség. Egy, a csíksomlyóihoz hasonló eset bármikor előfordulhat, és akkor hiába keressük majd a felelősöket, mert az ügy annyira komplex, hogy nehéz megoldást találni rá. És ehhez elsősorban az kell, hogy a közösség tagjai is akarják a változást, tegyenek valamit saját magukért és a mellettük élőkért.