Kísérletek a repülésre
2013-09-24 14:05:54
- Nagy Székely Ildikó
Pétert sohasem lehetett megsérteni. Hosszú, fehér köpenyében, amely alól világoskéken villantak elő az élre vasalt ing kockái, szemébe hulló, dús hajával leginkább egy rejtélyes ismeretek birtokában lévő tudósra emlékeztetett, akit hiába is próbálnak megkörnyékezni a külvilág hangjai.
Pétert sohasem lehetett megsérteni. Hosszú, fehér köpenyében, amely alól világoskéken villantak elő az élre vasalt ing kockái, szemébe hulló, dús hajával leginkább egy rejtélyes ismeretek birtokában lévő tudósra emlékeztetett, akit hiába is próbálnak megkörnyékezni a külvilág hangjai. Ha munka közben leejtett, kicseppentett, elfelejtett valamit, szó nélkül tűrte a dorgálást, a „jaj, Petike, Petike-”féle felkiáltásokat, sőt, ha jó kedvében találták, kollégái szórakoztatására készségesen parodizálta is önmagát. Akkor sem szabódott, amikor arra kértem, ajándékozzon meg a történetével.
– Én mesélek, te azt írsz, amit akarsz, tiéd a felelősség – nézett rám beszédes, barna szemével, miközben hellyel kínált a gyógyszeresüvegek címkéivel teli asztal mellett.
– Apám: kocsmából a temetőbe. Ügyvéd volt. Elitta az eszét. Távozása után normális, vidám lett a gyerekkorom. Elvonult az árnyék. Fogorvos anyám és anyai nagyszüleim nagy szeretettel nevelgettek, mindent megadtak, amit csak lehetett. Táborokba jártam, síeltem, hegyet másztam. Az iskolában szigorú, de emberséges tanáraim voltak. Hamar kiderült, hogy botfülem, botlábam és két bal kezem van, zenéből, tornából, rajzból nem is nyaggattak sokat. Anyám mindig azt mondogatta: fiam, ha élni akarsz, a fejedben bízzál. Nem is volt gond a tanulással. Érettségi után a gyógyszerészeti egyetemre felvételiztem, de „falcsot” fogtam, nem jutottam be. Később a színészettel próbálkoztam, a „gyönyörű” hangom miatt azonban elutasítottak. Egy időben pilótaiskolába készültem, de felfedezték, hogy van egy kis gond a szememmel, a szemfenéken van egy pötty, így erre sem kaptam esélyt.
– Aztán, gondolom, jött a katonaság.
– Hát igen, „bezupáztak”. Nem tudták, hogy nem vagyok bakának való. Radócra küldtek, a határőrséghez. Egyik éjszakai szolgálatom alatt nem ismertem fel a parancsnokomat, megijedtem tőle és rálőttem. Felettesem hasra vágódott, a kaszárnyában lévők pedig kiszaladtak az udvarra, ingben, gatyában, ki ahogy érte. Másnap vonattal küldtek haza, a mozdonyon utaztam. Ilyen „élményben” azelőtt senkinek nem volt része, megtisztelve éreztem magam. A katonaság után elvégeztem a gyógyszerészeti technikumot. Úgy volt, hogy a Centrofarmhoz kerülök, de ideiglenesen elküldtek Radócra, hogy „blokkoljak” egy posztot. Két hetet „üdültem” az orosz határ mellett. Az ottani emberek a románt is törik, annyit tudtam nekik mondani, hogy „zaszvityi”. Egyik alkalommal éppen a hajdani parancsnokom nyitott be a gyógyszertárba. Kivörösödött, amikor meglátott, de úgy tett, mintha nem ismerne fel. Két hét után hazakerültem. Sokáig a Dózsa György utcában dolgoztam, most már évtizedek óta itt vagyok, egy poliklinikai gyógyszertárban.
– Családalapításra sohasem gondoltál?
– Nem találkoztam olyan nővel, aki annyira lökött lett volna, mint én. A normális pedig nem volt jó. Az utóbbi években édesanyámat rendeztem. Nyolcvan évet élt. Földi pályája vége felé már csak ült a széken, az asztal mellett, fejét tenyerébe hajtotta és nézett.
– Pár éve egyedül élsz.
– Igen, mióta anyám elment. De nem panaszkodom. Akik felneveltek, már kisgyermekként megtanítottak arra, hogy önellátó legyek. Tizenegy évesen főztem az első húslevest, kocsonya lett belőle. A zoknimosással is hamar megbarátkoztam, az volt az első lépés, amely elvezetett a vasalt ingig. Egyébként kedves ismerősök, szomszédok meg-meghívnak ebédelni, de nagyon megnézem, hogy hol és mit fogyasztok, mert háromszor kezeltek sárgasággal.
– Van valamilyen hobbid, gyűjtesz valamit?
– Elsősorban emlékeket. Aztán olvasgatok, bevásárolni járok, takarítok. Nagyon várom a nyugdíjas kort, mert akkor minderre még több időm marad. Meg az autózásra. Beülök a kocsimba, és hajtom, hajtom, amíg bírja szusszal.
