Kincses Elemér új könyvének bemutatója

Anna a művésznevem

Március 9-én könyvbemutató zajlott a marosvásárhelyi Spectrum Színházban. Kincses Elemér regénye, az Anna a művésznevem került közönség elé a szerző 75. születésnapján. A könyv a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg ifj. Király István szerkesztésében. A könyvből részleteket Czikó Julianna színművésznő olvasott fel. A regényt Kiss Éva-Evelyn ajánlotta a jelenlevők figyelmébe, ő is beszélgetett a szerzővel, akihez, mint mondta, három évtizedes munkakapcsolat, baráti viszony köt Kincses Elemérhez. Az ő bevezető gondolataiból szemelgetünk az alábbiakban.

„Megtisztelőnek érzem, hogy Kincses Elemér ezúttal szerzői minőségében kért fel beszélgetőtársnak az Anna a művésznevem című regénye útra indítása alkalmával. Az elmúlt negyedszázadban többször volt alkalmunk megbizonyosodni arról, hogy a kultúra, az irodalom, az erdélyi létezés tekintetében értjük egymást, úgy is mondhatjuk, hogy „egy nyelvet beszélünk”.

Mielőtt valóban a beszélgetésre, vagyis a kérdéseim megfogalmazására kerülne sor, tisztemnek tartom, hogy egy rövid irodalmi „előversengéssel” közelítsek a regényhez.

Roman Jacobson orosz származású amerikai nyelvész, irodalomkutató szerint az irodalomtudományban is érvényes kommunikációs modellnek hat tényezője különíthető el: 1. a feladó, 2. a címzett, 3. az üzenet, 4. a kód, 5. a kontextus és 6. a kontaktus. Az irodalomkedvelőket általában ebből két tényező foglalkoztatja: egyik az adó, vagyis az író személye, személyisége – vele foglalkozik az irodalomtörténet (hogyan éltek, hogyan írtak, hogyan szerettek?), másik az üzenet, vagyis az irodalmi alkotás, amivel – ugye – a stilisztika, az esztétika, a szemantika foglalkozik. Ilyen szempontból bárki, aki érettségizett, és szerencséje volt egy kötelességtudó irodalomtanárhoz, véleményt tud formálni egy írásról, netán még műelemzésbe is bocsátkozhat. Én viszont másképp szeretnék közelíteni, és ezúttal a címzett, a vevő, azaz az olvasó irányából próbálok meg vizsgálódni.

Persze, jelen esetben az olvasó én magam vagyok. 

Nem előzmény nélküli ez a megközelítés számomra, mert egyik kedvelt olvasmányom Benedek Marcellnek Az olvasás művészete című, több mint fél évszázada megjelent könyve, amely szerint az olvasás művészet, merthogy szerinte az irodalmi alkotás olyan írás, amely emberi érzelmeket, emberrel történt vagy vele vonatkozásba hozható eseményeket vagy jelenségeket kifejez és művészien megformál. Ezt a megfogalmazását a továbbiakban részletesen értelmezi, fontosnak csak az emberit tartja, hisz mindennek mértéke az ember. Ennek jegyében próbált meg neves irodalomtudósunk értő módon viselkedő olvasóközönséget formálni.

És van egy egészen új, 2020-ban megjelent, idevágó írás is: Horváth Márta: A történetmondás eredete című tanulmánya (Typotex Kiadó), melynek kiadói ajánlásában azt olvashatjuk, hogy „A jó írót a kiváló írótól az különbözteti meg, hogy [emez] ösztönösen ráérez az olvasói gondolati csapdákra: hogy milyen nyelvi és elbeszélői stratégiák milyen érzelmeket és milyen gondolati mechanizmusokat fognak kiváltani az olvasóiból. (…) Az irodalmi szöveg az olvasó elméjére van rászabva.”

Miért tartottam fontosnak mindezt elmondani? Mert Kincses Elemér Anna a művésznevem című regényét olvasva – én, a befogadó – rájöttem, hogy ez a szöveg az én elmémre van rászabva. Otthon érzem magam a regény teremtett világában. És otthon érzem magam a teremtő erejű magyar nyelvében is, melyet nagyfokú virtuozitással váltakoztat a szerző a veretes, archaisztikus tájnyelviségtől a romlott állapotú, alpári elemektől sem mentes szlengig. Eligazodom benne. Felismerem benne az értékeket és a hitványságokat, ismerősek a helyszínek (és nem azért, mert jártam vagy nem jártam Bécsben, voltam vagy nem voltam valaha is az erdei famunkások telepén), ismerősnek tűnnek a helyzetek, a szereplők, ismerősek a színek, az ízek, az illatok. 

Mert Kincses Elemér világa – az én világom!

Ezt a tényt a most a nagyon divatos befogadáselméleti megközelítéssel, hermeneutikai fejtegetéssel is vizsgálgathatnók, de inkább maradjunk annyiban, hogy az Anna a művésznevem regény az olvasó számára élménydús, izgalomteli, néhol szívszorító, máshol felszabadultan derűs pillanatokat jelenthet. Mert nem nehéz ráhangolódni. Jó szívvel ajánlom mindenkinek. Sok mindent kiemelhetnék belőle, például azt, hogy az erdélyi falusi okos kislányból bécsi kurtizánná avanzsáló Anna, vagyis Irénke gyermekkorának helyszínei mennyire színesen jelennek meg, el egészen a latin nevükkel is beazonosított erdei madarak felsorolásáig. Ugyanide kötődnek a nagyon plasztikusan megjelenített, minden érzékszervünkre apelláló, íz-, illat- és hangulati elemekkel provokáló kulináris leírások is (pl. gombapaprikás, pálinka, húsleves, fánk baracklekvárral). A szóban forgó település fantázianevének megválasztása (Fenyőszentes) is valamiféle – manapság korszerűtlennek minősíthető – romantikát idéz.

Vagy tovább menve, vallásfilozófiai dimenziók is beúsznak a regénybe, ami – valljuk be – elég meglepő ebben a kontextusban. Netalán a hitét keresi a szerző? Példaként két rövid részlet a regényből: 1. – Édesapa, miért mondják azt, hogy istenfélő életet kell élni?

– Mert a keresztény, katolikus magyar ember istenfélő életet kell éljen.

– Nekem miért kellene félnem Istentől? Nem elég, ha hiszek benne?

– Ej, te leányka, te… Miattad még a töltött káposztának se tud örülni az ember! Az istenfélő ember azért istenfélő, mert istenfélő. Na.

– De hát, Édesapa! Amitől félek, azt hogyan szerethetem?

2. – Miért mondjuk a Miatyánkban azt, hogy „Ne vígy minket a kísértésbe”? Hát az Isten nem kísérti meg az embert… Az embert a Gonosz kísérti… Nem, pap bácsi?:

3. – Miért kell nekem irgalomért könyörögnöm, pap bácsi, ha nem csináltam semmi rosszat?

Az ilyenfajta kérdések, eretnek gondolatok kimondása bizonyos esetekben szentségtörésnek számíthat. Ugyanakkor csak azok fogalmazzák meg, akiket igazán foglalkoztatnak ezek a kérdések. Értelemszerű, hogy a hősnő szájába adott kérdések az írót foglalkoztatják. Nagyon mélyre vagy nagyon magasra vezetnek ezek a gondolatok, de mindenképpen nagyon messzire.