Hétköznapi történet
Zsu igazi csomagolóművész. Teljesen mindegy, hogy tárolóhelye mindent befogadó, sokrekeszes bőrönd-e – mint a játékos, felhők alatt, esőáztatva is derűs szív – vagy tenyérnyinél is kisebb, mint egy mai mobiltelefon. Ő ebbe is, abba is pakol, mégpedig a tökéletesség igényét magukban hordozók pontosságával. Aztán váratlanul mindent elővesz, kirámol, körém rak, éppen úgy, ahogy egy-egy bolondos pillanatomban szavak nélkül kérném, szeretném.
A nyáron élőben és fotókon megörökítve is adott titkos kertje kincseiből. Az augusztusi paradicsomok halványpiros ígéretéből, a májustól szeptemberig alig hallható, mégis állandó méhzenéből, a fától fáig osonó sünvendég izgatottságából.
A tömbházrengetegben, garázsok mögött rejtőző, békés szigetről párszor már írtam „hétköznapi történetet”. Most a kert születésének előzményeibe avatott be Zsu egy év eleji látogatásom alkalmával.
Előkerült egy fotóalbum – nem virtuális, hanem „élőben” lapozható –, és a fekete-fehér, illetve színes idővillanások több mint egy évtizedet vagy talán még többet vittek visszafelé a láthatatlan, bőröm alatt kirajzolódó labirintusban. A szereplők és díszletek mindegyre változtak, egyetlen „elem” volt állandó: egy kölyökből képről képre felnőtté cseperedő farkaskutya.
– Amikor a tenyésztő megmutatta az almot, ő volt a legkisebb, a leginkább védelemre szoruló. Odatotyogott hozzám, egészen váratlanul, villámcsapásszerűen. A pár hónapos szépségek büszke tulajdonosa biztatott, hogy nyugodtan válasszak egy életrevalóbb egyedet, de én tudtam, hogy ő az enyém, ő az én Kincsem – idézte fel Zsu a hű társsal közös élet kezdetét.
A fekete szőrgombóc rövid idő alatt szemet gyönyörködtető, erős kutyaifjúvá változott, alig ismert rá első gazdája, amikor egyszer szembementek vele Zsuval az utcán. Hihetetlen gyorsasággal lett védencből védelmező, sok vicces jelenettel gazdagítva a családi emléktárat. Többoldalnyi fotó mesél a Maros-parti fürdőzésekről, amelyek Kincs társaságában – pontosabban a felügyelete alatt – mindig ugyanúgy zajlottak: Zsu, a párja vagy az akkor még iskoláskorú fia tizedszerre is kísérletet tesz a lubickolásra, de alig távolodik el a parttól, a sötét bundás „testőr” máris ott terem, és szolgálatkészen kihúzza a vízből. A „mentőakciókról” készült felvételek szereplői lassan beletörődtek abba, hogy a legfiatalabb családtag mellett nem lehet úszóversenyt rendezni, legfeljebb egy-két perces mártózás jöhet szóba, amíg védelmezőjük a helyszínre nem ér.
– A szánkózással ugyanez volt a helyzet – csilingelte beszélgetőtársam. – Ahányszor ereszkedni próbáltunk, őkutyasága utánunk vágtatott, és ránk ugrott, hogy biztonságban legyünk. A vizes és havas „sportokról” így idővel le is szoktunk, helyettük hatalmasakat sétáltunk és játszottunk Kinccsel évszaktól és időjárástól függetlenül. Neki és nekem az első havazás volt a kedvencünk, főleg, ha éjszaka kezdtek szállingózni a fehér pelyhek. Olyankor csak mi ketten hancúroztunk a hóban a tömbházunk körül. A közeli erdőben is a téli séták voltak a legszebbek. Azóta sem éreztem magam annyira gondtalanul szabadnak, mint a januári fák között kergetőzve.
A fényképek fölött egyre színesebb, szélesebb emlékvászon lebegett. Az egykori kutyaiskolás órák is beleszövődtek, amelyeken a serdülőkorba lépett szépség egyetlen kivétellel minden feladatot készségesen elvégzett.
– Csak arra nem lehetett rávenni, hogy a helyén maradjon, amíg én 40 métert távolodom. Tudta, hogy visszajövök, de rövid időre sem mondott le a közelségemről. A jelenlétemben viszont bármit elviselt, az oltásoknál és egyéb kezeléseknél sem kellett lekötni, elég volt, ha átöleltem, és belesuttogtam a fülébe – fonta tovább Zsu a történetet. Aztán arról mesélt, hogy Kincs életében volt még egy fontos szereplő, az édesanyja, akitől mindig lehetett cukorkát kunyerálni, így közös sétáik során az okos kutyaorr időnként udvarias „kopogtatással” környékezte meg a kabátzsebet vagy a finomságot rejtő egyéb ruhadarabot.
Az utolsó fényképek előtt becsukódik az album, jól tudom, miért. A felvételek a Kinccsel töltött 13 esztendő utolsó időszakáról is őszintén vallanak: a betegség, fáradt, tehetetlen összekapaszkodás tanúi. Zsuban azonban most is felülkerekedik az életigenlés, jó pár oldalnyit visszalapoz, és újabb játékos pillanatképeket mutat.
– Ide jártunk a legtöbbet – fűz magyarázatot egy öreg kerítés tövében készült fotóhoz. – Régebb itt építőtelep volt, aztán garázssor „nőtt ki” a földből. Most jövök rá, hogy röviddel a Kincs távozása után vettük meg a garázsunkat, és fedeztem fel mögötte a titkos kertté varázsolható területet. Egyértelmű, hogy ez az ő ajándéka volt a számomra, hogy újra érezhessem azt a felhőtlen örömöt, ami a közös időnk védjegye volt. Abban is biztos vagyok most már, hogy amikor a rejtett szigeten járok, miközben ültetek, öntözök vagy egy csésze kávé mellett a rigókat hallgatom, ő is mindig ott bujkál valahol. Láthatatlanul, csendben figyel, és ahogy földi léte minden pillanatában, örök hűséggel őrködik.
