Olyanok voltak, mint a titkos szövetségesek. Sosem mutatkoztak együtt – csak ha néha orvoshoz kísérte egyik a másikat –, de biztos vagyok benne, hogy nem volt ebben semmi szándékosság. Több mint fél évszázadot töltöttek el egy fedél alatt, és az egymásba sűrűsödő mindennapok a dolgok gyakorlatias részét kereső és értékelő túlélőkké formálták őket. Testvériesen osztották el egymás között a „kimenők” idejét. Gáspáréi voltak a kora reggeli órák, amikor nyolcvanas évekbeli, sötétkék vászonszatyrával az elsők között állt be a kenyérsorba, jóval megelőzve a tízórait vásárló iskolásokat. A pékárut kínáló üzletből kilépve sorra vette az útjába eső boltokat. Pontosan tudta, hogy hol mit kell vásárolnia – a napi tejet, tojást, felvágottat, nápolyit, cigarettát, és ha elfogyóban voltak, a felesége sütéshez-főzéshez használt fűszereit –, így listára sem volt szüksége. Komótosan lépkedett az ébredő lakótelep főutcáján, és szívesen megállt beszélgetni az arra járó és éppen ráérő ismerősökkel. Viorica – akit Gáspár mindig Ibolykának szólított – az ebéd utáni időt foglalta le magának. Olyankor, ha nem zuhogott az eső, és mínusz 10 fok alá sem esett a hőmérséklet, kiült a tömbházuktól pár perc sétára levő park valamelyik padjára, és szívta magába a délután első óráinak nyugalmát. A munkából hazatérő szomszédok gyakran ráköszöntek, volt, aki egy-két udvarias kérdést is intézett hozzá, de ő – a férjétől eltérően – a csendet szerette igazán, a külvilág barátságos közeledése gyakran fárasztotta.
– Ha már leélt az ember valakivel ötven évet – kezdte közös történetüket a magyar nyelvet anyai nagyszüleinek köszönhetően gyermekkorától tökéletesen beszélő, rövid hajú asszony, akinek minden gesztusában, arcjátékában valami különös határozottság, szinte férfias erő bujkált –, könnyen úgy érezheti, hogy teljesen azonosult a párjával. Én mindig óvakodtam az ilyen összeforrásoktól. Végignéztem a nővérem házasságát, azt, ahogy a rajongása szenvedésbe csapott át, mert minél inkább feladta, elvesztette a saját egyéniségét, annál egyértelműbben vált unalmas árnyékká az imádott férje számára. Gyermek- és fiatalkoromban senkihez sem ragaszkodtam úgy, mint a nővéremhez, talán ezért is gyakorolt rám később ekkora hatást a csalódása, összeroppanása. Én még nem kötöttem össze senkivel az életem, amikor ő már túl volt a válóperen, és abban az időben minden energiámat arra fordítottam, hogy valahogy „felkapirgáljam” a földről. Biztos, hogy ez határozta meg a párkapcsolatok terén kialakított legfőbb elvárásomat, amit röviden így tudnék összefoglalni: a másik szeressen jobban, mint ahogy én őt.
– Nincs ebben valami védekezés a „mindent elsöprő” érzelmekkel járó sebezhetőség ellen? – vetettem fel.
– Elképzelhető, hogy ez is benne van – válaszolta beszélgetőtársam rezzenéstelen arccal –, de az is lehet, hogy egyszerűen csak örököltem anyám természetét. Ő is ilyen ridegebb, távolságtartóbb volt a hozzá legközelebb állókkal, a nővéremet és engem is beleértve. Nem kizárt, hogy ezért is kapaszkodtunk egymásba olyan szorosan a felnőtté válásunk évei, évtizedei alatt. A férjemet egyébként éppen egy közös szovátai nyaralásunk alatt ismertem meg, ahova nem sokkal a testvérem válása után fizettünk be. Eltökélt szándékom volt, hogy mindenképpen szerzek a nővéremnek valakit, akivel kikapcsolódhat, gyógyulhat. Ehelyett én találtam párra, mégpedig olyanra, aki egy egész életre szól.
– Volt egy olyan pillanat, amikor ez egyértelművé vált? – tettem fel a számomra legizgalmasabb kérdést.
– Még csak jegyesek voltunk, amikor a férjem néhány kollégájával kirándulni ment a Kelemen-havasokba, és amikor hazafelé jöttek a főnöke autójával, baleseteztek. Szerencsére senki sem sérült meg komolyabban, rajtam mégis átfutott a gondolat, hogy mi lett volna, ha elveszítem. Ez volt az a pillanat, amikor hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmek. A későbbiekben aztán sikerült újra megzabolázni őket – kacagta el magát Ibolyka.
– Van olyan emlék, ami a közös életükből az elmúlt 52-53 év alatt a legtisztábban megmaradt?
– Mivel gyermekünk nem született, nehéz kiragadni egy bizonyos momentumot. Én sosem voltam az a nagy kirándulós fajta. A kereskedelemben dolgoztam, és amikor 8-10 óra után hazajöttem a munkából, egyetlen porcikám sem kívánta, hogy újra felkerekedjek valamerre szórakozni. A harmincadik házassági évfordulónkon azonban a férjem harminc szál piros rózsával érkezett haza, talán ez volt a közös életünk egyik legmaradandóbb pillanata. A legnehezebb pedig az, amikor néhány évvel ezelőtt egy este váratlanul rosszul lett, és ki kellett hívjam a mentőt. Egy átvirrasztott éjszaka után tudtam meg, hogy baj van a szívével, és ha nem kérünk időben segítséget, el is veszthettem volna. Peacemakert (sz. m. szívritmus-szabályozó) helyeztek be a férjemnek, azóta jobban van. Mindenesetre igyekszem őt minél jobban tehermentesíteni, a ház körüli tennivalókban sem kérem a segítségét, a reggeli bevásárlásokhoz azonban továbbra is ragaszkodik. De arra legalább rá tudtam venni, hogy ebéd után dőljön le egy-két órára. Mire felébred, megfőzöm a kávét, és együtt elkortyoljuk. Azt hiszem, ez a nap legmeghittebb része, ilyenkor igazán úgy érzem, hogy összetartozunk.
