A kiengesztelődés órája

A XX. század genocídiumainak főpróbájaként számon tartott száz évvel ezelőtti örmény népirtásra emlékezett szombat délelőtt a Bernády Ház telt házas közönsége. A Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület áprilisban több momentummal, tudományos konferenciával és fotókiállítással adózott az 1915-ben megölt másfél millió örmény emlékének, a szombati előadás-sorozat és kultúrműsor pedig a rendezvénysorozat zárómozzanata – egyben csúcspillanata – volt. Az egybegyűlteket köszöntő dr. Puskás Attila elöljáróban arra hívta fel a figyelmet, hogy 21 ország ismerte el eddig az Oszmán Birodalomban elkövetett genocídiumot, Törökország viszont ma sem használja a „népirtás” fogalmát, pedig ennek elfogadása egy történelmi tehertől való szabadulást jelentene. 

 

– A tragédiának, amely az egész világot megmozgatta, két megközelítési módja van. Az egyik az, amit a rendezvény mottója is üzen: 

„Emlékezünk és igazságot keresünk”. Ha nem tesszük, mi is cinkosok vagyunk. A másik megközelítési mód szerint elfogadjuk, hogy ahogy nem minden német náci, nem minden török gyilkos, hiszen voltak közöttük olyanok is, akik segítettek az örményeknek – hangsúlyozta dr. Puskás Attila, majd a Ferenc pápa által mutatott irányvonalat – a sebek gyógyítása, a kiengesztelődés és a béke cselekedete – nevezte az egyetlen járható útnak. Ez volt az üzenetük az Ávéd Éva zongorakíséretében Borsos Edith szoprán hangján megszólaló zsoltár- és operarészleteknek is – Fröchlich Himmer: Ó, üdvösséges áldozat, Erkel Ferenc: Erzsébet imája a Hunyadi László című operából, Gárdoni Zoltán: Egymás terhét hordozzátok –, amelyek az előadások utáni percekben lelkiségében hozták vissza a száz évvel ezelőtti időt. 

„A beteg ember” veresége

A száz évvel ezelőtti vérengzés történelmi hátterét dr. Berekméri Róbert hadtörténeti előadása körvonalazta. Az adatokban gazdag értekezés rámutatott arra, hogy az 1877-78-as török–orosz, majd a két balkáni háborúban meggyengült, Európa „beteg emberének” nevezett, de még mindig óriási területekkel és megfiatalított haderővel rendelkező Törökország az első világháború kitörésekor semleges, kiváró álláspontra helyezkedett. A német politika hatalmi törekvései azonban találkoztak az oszmán terjeszkedési politikával, a Németországgal kötött titkos szerződés 1914 augusztusában került nyilvánosságra. A németek Románián keresztül szállítottak pénzt, fegyvert a birodalomba, illetve kiváló tábornokokat küldtek oda, akik német mintára szervezték át az oszmán haderőt. Törökország 1914 novemberében hirdette meg a dzsihádot, azaz a „szent háborút” Oroszország ellen. 1915 a törökök számára a vereségek, elkeseredett védelmi harcok éve volt. A kisebb államok, közöttük Örményország azon az őszön nyitotta meg a frontot az oroszok előtt. Ez a momentum váltotta ki az örményekkel szembeni atrocitásokat – vonta le a következtetést az előadó, aki a legfőbb hadtörténeti események időrendi felsorolása után a sevres-i, Törökországgal szemben súlyos követeléseket támasztó békeszerződésre is kitért. 

A borzalmak forgatókönyve

Dr. Garda Dezső történész az örmény népirtás esztendejét, illetve a genocídium előzményeit, elsőként az 1894-es vérengzést elevenítette fel, amelyben a török és kurd csapatok 2500 örmény várost és falut ürítettek ki, 654 templomot, illetve kolostort romboltak le. 

– Ezek a korábbi pogromok is jelezték, hogy a törököknek Kis-Ázsiában meg kellett szabadulniuk minden más népességtől – mondta az előadó, aki értekezésében a népirtás tervszerűségét hangsúlyozta. 

– Az első világháború idején a török hadseregbe közel hatvanezer örményt soroztak be. A török hatalom az 1915. évi genocídium végrehajtásának első szakaszát a besorozott örmény katonákra mért csapással kezdte. Ezzel az volt a célja, hogy az örményeket megfossza potenciális fegyveres erőiktől. (...) Április 24-én Konstantinápolyban hivatalos vádemelés nélkül letartóztatták és elhurcolták a nyugati örménység vezető egyéniségeit (...), körülbelül 800 embert. Az örmény közösséget katonai erő, politikai és értelmiségi vezetés nélkül hagyták, így lehetetlenné tették számukra az ellenállás megszervezését. 1915. május 14-i rendeletében a szultán jóváhagyta a deportálásról szóló törvényt. Megkezdődött az örmények tömeges lemészárlása és deportálása. (...) A fegyverektől, vezetőiktől, védelemképes férfiaktól megfosztott közösségeket néhány száz fős csoportokban, az esetek többségében gyalogosan, gyakran mindenüket, még ruhájukat is elkobozva útnak indították a kijelölt úti cél felé, amely általában a Der el Zor sivatag volt vagy Észak-Szíria, Észak-Arábia más sivatagos, félsivatagos vidékei. (...) A beszámolók szerzői, akik tanúi voltak a konvojok közötti vagy a táborokban uralkodó állapotoknak, nem egy esetben hozzáteszik, hogy az örményeknek semmi esélyük nem volt az életben maradásra.

A borzalmak felidézése után az előadó a központi kérdést is megfogalmazta:

– Kit terhel a felelősség? Mondhatnánk Németországot... De az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország passzív volt. Ezek az államok akkor fogalmazták meg a nemzetállamok elméletét. Ebből kiindulva a törökök, miután megtisztították Kis-Ázsiát az örményektől, létrehozhatták a nemzetállamot. Ezt a ma is konfliktusok forrását képező fogalmat kellene eltörölni, mert ez volt a genocídium oka.  

Száz év villanásai

Az örmény népirtás tervszerűségére hívta fel a figyelmet dr. Puskás Attila, térképek alapján vázolva fel a deportáltak útját. Az értekező a kivégzési módokra – vízbe fojtás, szakadékba taszítás, lelövés, égetés, stb. – is kitért, városról városra leltározva fel az elkövetett atrocitásokat. Az előadás vetített képek sorozatával zárult, az örmény címer után sivatagi felvételek, a száműzötteknek segítséget nyújtó beduinok házai, az Eufrátesz menekülést jelentő partja, a deportáltakat befogadó városok, majd utolsóként az örmény zászlót tartó gyerekek képe tűnt fel, melynek egyértelmű az üzenete: van jövő. 

Az eladott gyermek szemével...

Az emlékezés második órájában pörgő, dinamikus könyvbemutató következett, Baruir Nercessian A Halál völgyében jártam című angol nyelvű alkotását Kaáli Nagy Botond, a mű fordítója mutatta be.

– Azért érdekes ez a könyv, mert mindazt, ami itt elhangzott, egy gyermek szavain keresztül ismerhetjük meg belőle. Ez a gyermek csodával határos módon élte túl a borzalmakat. Az anyja aprópénzért adta őt el a törököknek, az apjával hosszú idő múlva Konstancán találkozott. Egy roadstory ez a könyv, hiszen egy utazást ír le, olyan utazást, amelyet senki nem akart.

 A fordító azt is elárulta, hogy a könyv nem megjelenésre született, a 80-90 éves elbeszélő a családjának írta, pontosabban diktálta, így az eredeti szöveg nyelvezete korántsem szépirodalmi.

– Megpróbáltam olvashatóbbá tenni. Ugyanakkor nem is akartam megváltoztatni a szöveget. Ezért van benne egy szándékos darabosság – mondta Kaáli Nagy Botond. A továbbiakban a könyvbe zárt emlékek szubjektivitásáról is szólt, ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a mű pontos korrajz, a lét legapróbb részleteire is kitérve mutatja be, hogy hogyan élt áltörökként a főhős. 

– A könyv legnagyobb érdeme, hogy semmiféle gyűlölet nincs benne. Ez a kötet üzenete, amely egy fantasztikus intelligenciára vall – tette hozzá a fordító.

Az együttlét utolsó negyedórájában egy örmény származású, családjával kizárólag anyanyelvén beszélő egyetemista lány szólt a jelenlevőkhöz, végül pedig az a múltidéző, zenés összeállítás került bemutatásra, amelyet Örményország erre az alkalomra készített. Délután a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban folytatódott a rendezvény, ahol ft. Oláh Dénes mutatott be szentmisét a másfél millió mártír emlékére. Ezt követően a templom udvarán gyertyák fényében villant fel újra 1915.