Kibomló emlékcsomagok

Napok óta tűnődöm, hogy családtagjaim közül kit milyen ajándékkal lepjek meg karácsonyra. Nagy közhely ez a kezdőmondat, de azt hiszen, hogy mindnyájunkban felmerül ezekben a napokban a kérdés. Számomra azért okoz gondot, mert magamból indulok ki. Mivel nehezen dobok el akármit is (az örökölt mondás szerint talán még jó lesz valamire), ha körülnézek a lakásban, néha megrémít, hogy mennyi tárgy vesz körül, és szinte félek minden újabb darabtól. Különösen a könyvek, különböző kiadványok szaporodnak megállíthatatlanul, hogy a golyóstollakról, a cipőkről és egyebekről ne is beszéljek, ez utóbbiakat viszont egy-egy fiókba, illetve a szekrények mélyére még el tudom rejteni. Mielőtt bosszantana ez a ragaszkodás, és jobban megharagudnék a tárgyakra, ahogy egyiket-másikat egy nap folyamán kezembe veszem, vagy ráesik a pillantásom, gondolkozni kezdek az eredetükről, és kisebb-nagyobb emlékcsomagok bomlanak ki bennem. 

Reggelente önkéntelenül nyúlok a konyhaszekrényben a csésze után, amelyet kedves barátnőmtől kaptam. Ő nincsen már közöttünk, de róla, aki legsúlyosabb betegségemből kikezelt, a gyógyulás reménye, lehetősége jut eszembe. És a biztatás is, hogy néha érdemes, sőt szükséges farkasszemet nézni a sorssal. A teafűről egy hasonlóan kedves házaspárra gondolok, akik távol-keleti útjukról hozták haza a nekem ajándékozott aromás teafüveket. Ők a kitartás, az egymás iránti tisztelet és szeretet példaképei. Ha kezembe veszem a svéd gyártmányú kiskanalat, egy amerikai fiatalember képe elevenedik meg előttem, aki ott a messzeségben egykor a fiamon segített, és Erdélybe látogatva örökké tartó svéd evőeszközkészletet ajándékozott neki. Annyira megtetszett, hogy magamnak is vásároltam egyet. A számítógép, amelyen dolgozom, bár már egyik darabja sem az eredeti, nagylelkű, kedves barátom emlékét őrzi, a magyar betűs billentyűzet nagyvonalú, a gondolataimban is olvasni tudó budapesti barátnőm ajándéka, akárcsak a gyors főzésre kiválóan alkalmas indukciós főzőlap elődje. A mobiltelefont, ami éppen az íróasztalomon zenél, a fiamtól kaptam karácsonyra. 

Miközben az ebédhez a fokhagymát hámozom, sógorom kerti munkától elcsigázott arcát és a szép, telt fejeket koszorúba fonó nővérem gyors mozdulatait látom magam előtt. A fokhagymatörő elmés kis eszközt, ami egy felvidéki piacról származik, és amelynek hátán a tüskék kinyomják a lyukakba rekedt fokhagymát, hosszú évekkel ezelőtt egy hirtelen mozdulattal a sógornőm adta ajándékba, látván, hogy mennyire megtetszett nekem. Ő sincs már az élők sorában. 

Amint a helyére teszem az elmosott evőeszközöket, a kopott nyelű, recés laskavágóra esik a pillantásom, ami a nagyanyám konyhájából származik. A rádliról a gyúródeszka jut eszembe, amelyre édesanyám a sodrófáról odacsapkodta a laskatésztát. Sajnos elég ritkán használom, pedig a mozdulatok, amelyeket tőle tanultam, még élnek bennem. Őróla békés délutánokra emlékezem, amikor a környékbeli háziasszony feleségek letették a munkát, és szórakozásképpen összegyűltek kézimunkázni, s közben praktikus tapasztalataikat osztották meg egymással. A kerek kalapos csergőóra édesapámat idézi, ahogy esténként gondosan felhúzza, hogy hajnalban pontosan beérjen a gyárba.

Kedvenc nyakékemet az ezüstbe foglalt különleges fekete erezetű kővel unokahúgomtól és a régiségek iránt rajongó férjétől kaptam ajándékba, aki valahol a csillagok között kószál. Az ékszert azóta is szorgalmasan hordom, amióta elveszítettem, és nagy örömömre megtalálták és visszahozták. Íróasztalom fölött a falról a lányaik néznek le rám, akik az úgynevezett Z nemzedékkel kapcsolnak össze, miközben öröm volt, és öröm jelenleg is foglalkozni velük. És figyelhetném tovább a tárgyak nyomán kibomló emlékek sokaságát, amelyek úgy vesznek körül, mint kaptárt a vihar elől hazatérő méhek. De abbahagyom, és arra gondolok, hogy mit adhatnék szeretteimnek ajándékba, hogy egyszer majd hasonló gondolatokat ébresszen bennük.