Ki veszíti el a várost?

• 2012-06-04 14:15:34

• Ötvös József

Szabályos időközönként, úgy négyévente, megborzong a lelkiismeretünk: mit teszünk mi ezért a városért? Önkormányzati választások előtt álomszép ígéretek jelennek meg, kifényesítik a főtéri reklámtáblákat, mint az amerikai színes bőrű boy a maffiózó lakkcipőjét.

Szabályos időközönként, úgy négyévente, megborzong a lelkiismeretünk: mit teszünk mi ezért a városért? Önkormányzati választások előtt álomszép ígéretek jelennek meg, kifényesítik a főtéri reklámtáblákat, mint az amerikai színes bőrű boy a maffiózó lakkcipőjét. Tömegszállító gépjárművek újramázolt oldaláról Petőfi-plágium köszönt ránk: most vagy soha! Gyorsan eltelik a nagy megmérettetés vasárnapja, pár napig még egymás fejéhez vágjuk a menekvés bumerángját: más a bűnbak, nem mi. Aztán a bársonyszék igézetében felkavart város langymeleg élete kisimul, mint megzavart tó tükre az éjszaka csendjében. Megszokottan marad minden a régiben… Vagy mégsem?

Zajlik az élet az egykor székely városban, Erdély szívében: pártszékházak rejtekében latolgatják az esélyeket, színes plakátok csábítgatják a gondba merült átlagpolgárt, s a régi Vásárhely nosztalgiáját sirató tősgyökeres riadtan kérdezi:

„Mondd, te kit választanál?”

Mert választási lehetőség van most bőven, csakhogy a bőség kosarából aláhulló gyümölcs könnyen válhat keserűvé. Legalábbis azon az oldalon, amelyen mi állunk, az öreg Maros bal partján, úgy jó nyolcszáz éve.

Óvatosan előkerülő népszámlálási adatok szerint ma Marosvásárhelyen él Erdélyben a legtöbb magyar egy helységben, szívmelengető becslés szerint közel hatvanezren. Azért ennyi magyar ember megérdemelne egy olyan polgármestert, aki odafigyel érzékenységünkre, és nem teszi tönkre ezt a várost, ami Bernády korában olyan szépen felépült.

Egyre gyakrabban jelenik meg előttem boldog emlékezetű barátom, Tonk Sándor frappáns megállapítása, mely szerint ezt a várost háromszor építették fel, szabályosan háromszáz évente. Először az 1300-as években, amikor még Novum Forum Siculorum néven vonult be a történelembe, aztán Borsos Tamás korában, amikor fejedelmi kiváltságlevélben Marosvásárhely néven jelent meg, majd Bernády György polgármestersége idején, aki maga is meg kellett tanulja e város harmadik elnevezését: Târgu Mureş. Ezek után bennem ott huncutkodik a kérdés: ha annyira elkezdtünk fogyni az utóbbi húsz évben, hogy fogják majd hívni száz év múlva ezt a várost?

Latolgatom, méregetem az önkormányzati választások esélyeit. Van öt név, amelyből hármat személyesen ismerek, én, egy Marosvásárhelyen élő, családos ember, négy jogerős szavazattal (kisebbik fiam csak két év múlva lesz szavazatjogos, de akkor szükség is lesz rá). E három jelölt közül kettő ott volt húsvétban a Vártemplomban, akkor azt kellene mondjam: mindketten „jó emberek”. De hiszen egy héttel később a harmadik jelölt is ott volt a templomában, s akkor ő is „jó ember”. Mindkét férfijelölt lánya a Vártemplomban konfirmált, akkor az én részemről 50-50%. Csakhogy a polgármesterjelölt hölgy egy kedves, emlékezetes rendezvényen találkozott a Vártemplom gótikus termében a gyülekezet híveivel. Így már 33-33-33% az esély.

És akkor megszólal a (vész)harang: a túlsó oldalon csak két név maradt, tehát ott 50-50%-kal játszanak. Sokan tudják, középiskolás koromban sportosztályba jártam, de azért annyi matematikát megtanultam: az 50% több, nagyobb, mint a 33%. Ezért jó lenne, az a vészharang ébresszen már föl minket. Mert ezt a várost nekünk építették, és ezért miénk a Vártemplom és a Teleki téka, a református kollégium és az unitárius templom, a Kultúrpalota és a minoriták temploma, a Városháza és a Székely Iparművészeti Múzeum (még ha mást is írtak homlokzatára). És miénk ez a város, mert szeretjük a Súrlott Grádics nosztalgiás adomáit, a Hétfák régi romantikáját, és elsiratjuk a Maros vendéglő nagy-nagy hiányát. Miénk ez a város, mert együtt építettük fel a Székely Színház vastapsos sikereivel, a Maros Művészegyüttes színes táncával, a Bolyai utca hangulatával, s rátarti, székely makacsságunkkal, hogy még mindig Kossuth utcának mondjuk az egykori Szentkirályi utat.

Miénk ez a város, ha vigyázunk rá. Azt mondják, el akarják venni tőlünk, hogy ne legyen többet Kossuth utca és Bernády iskola, s ha engedjük, az orvosi egyetemen sem fogjuk egymás nyelvét érteni. Én azt hiszem, még mindig a miénk ez a város, ha teszünk érte, ha nem engedjük el. És ehhez vagyunk elegen, mert hatvanezer ember együtt megtarthat egy várost, amelyet nagyapáink építettek, és mi arról álmodunk benne, hogy unokáink is itt fognak sétálni a Dudutz-saroktól indulva fel a Kosárdombig, s közben a Súrlott Grádicsban elfogyasztanak egy vargabélest. S mindezt így sehol másutt a világon nem lehet, csak itt, Marosvásárhelyen. Kár lenne ezt elveszíteni!