Két sárga kutya

A szomszédos telken egy nagy sárga kutya sétál fel és alá. Nem lohol, csak nyugtalanul járkál. Kerítéstől kerítésig. Járőrözik. Edz. Nagy túrákhoz, eszméletlen hosszú sétákhoz szokott, most az udvarral kell beérnie. Társa is van. Senki sem nézi őket az ablakból. Valószínűleg megszokhatták. Már csak ilyenek a sárga kutyák.

Úgy egyáltalán – azt gondolnám – lehetetlen szín egy kutya számára, ennek dacára ezzel van eleresztve, a természet szeszélye folytán. Kiválasztódás. Darwin a Galápagos-szigeteken találkozott színesebb egyéniségekkel is. Az ő dolga. A 19. században még minden lehetséges volt az állatokkal is. Összefoglalva: ezt adta rájuk a gondoskodó természet, a hosszas tenyésztés, az emberrel való társulás révén. Már nem térhetnek vissza az eredeti állapotokhoz. Elpusztulnának. Elidegenedtek. És minden költői ráfogással ellentétben szabadok. A felismert szükségszerűség és kényszer határai között. Jó nekik. Ritkán panaszkodnak. Nekem, aki nézem, soha. Annál büszkébbek. Én idegen vagyok, bár tudatában lehetnek, hogy már három éve bámulom őket, ahányszor csak kinézek a konyhaablakon, amióta ideköltöztek a szomszédunkba.

Arra gondoltam, hogy lemegyek, és megnyugtatom. Fogalmam sincs, mi lehet nyugtató a kutyák számára, ugyanis soha nem volt kutyám. Semmiféle háziállatot nem volt szabad tartanunk. Megszabták a háztulajdonosok. Kikötötték szerződésben. Világosan tudtunkra adta az intézmény igazgatója, akitől apa a szolgálati lakást kapta. És mi betartottuk. Nem akartunk kihágást elkövetni. Egyéb dolgok bosszantottak. Az igazsághoz, a teljes igazsághoz két dolog tartozik: 

a) soha nem vágytam kutyára, nem nyúztam a szüleimet, nem hoztam haza egy szelídnek tűnő, ám hamis kutyát, még egy kutyakölyköt sem, pedig az iskolából hazamenet gyakran csavarogtam, és rábukkantam olykor-olykor egy kitett, elhagyott, nyüszítő kölyökre. Nem hajoltam le érte. Most már bánom. Tényleg ezt érzed?! Nem kell lelkizni. Nem szükséges fölöslegesen vádolnod magad. Jóváírhatatlan. Felmentelek, ha erre vágysz.

b) Nem tudom, hogyan kell bánni az állatokkal. Most már sajnálom, hogy soha eleddig nem akartam megtanulni. Mások, az unokatestvéreim, az osztálytársaim sokkal jobban értenek a kutyákhoz, az állatokhoz, mint az embertársaikhoz. Sokkal inkább bíznak a négy-, mint a kétlábúakban. Szóval fogalmam sincs, mit kell tenni egy kutyával. Hogyan kedveltessem meg magamat, mivel hízelegjek, hogyan idomítsam, ha már lenne egy a birtokomban? Nem főnökösködöm, ezt már régen eldöntöttem, még a legelső kudarc után. 

Állok az ablakban, és bámulom, miközben a kutya (még a nevét sem tudom) fel sem néz, nem érdekli, hogy a kettős ablaküvegen át valaki követi nap mint nap minden mozdulatát. Már amikor ráér. Ha felkel az íróasztala mellől. Az a valaki én vagyok. Szeretnék neki segíteni, de nem tudok. Nincs meg bennem a kezdeményezőkészség. Lusta vagyok. Meg aztán nem is szeretnék szembesülni a gazdájukkal. A kopasszal. Így hívom, pedig a postástól egyszer megkérdeztem a nevét. A postás azonban, mint a sebészprofesszor vagy a gyóntatóatya, szakmai titokra hivatkozva nem adta ki a nevét. Aztán cselhez kellett folyamodnom. Vagy inkább a véletlen sietett segítségemre. Kiderült, hogy az egyik unokám a Kopasz fiaival jár egy iskolába. Tőlük tudtam meg. Egyszerű név. Személynévből alakult át családnévvé. Ma már senki sem nevezi így az újszülött gyermekét. Legalábbis az errefelé maradék magyarok. 

Ekkor felbukkan a másik sárga kutya. Hát persze, ketten vannak. Anya és fia vagy apa és lánya. A kicsi gyorsan utolérte a szülejét. Morognak egymásra. Mint az emberek, akik hosszabb ideig vannak összezárva. Egymáshoz rendelve. Hogy is feledkezhettem meg róla, hogy a NAGYOBBIK a KISEBBIKET várja. Fontos megbeszélnivalójuk van. Kitárgyalják a szomszéd ebeket, terveket szőnek arról, hogyan fogadják a gazdát, mi a legcélravezetőbb stratégia a kegyek kinyeréséhez. Esetleg már régen napirendre tűzték, miként száműzzék a kedvenc macskát. Ez olyan rajzfimes ötlet. Elvetem. Velünk, a tömbházi magasban élő szomszédokkal keveset törődnek. Amíg nem hatolunk be az udvarra, amíg nem sértjük meg a felségterületüket, amíg nem verjük le a diót a csonka féloldalas diófáról, addig senkik vagyunk. Vagy nem dobunk nekik ételt. Közömbös, érdektelen, mit gondolunk róluk. Még nem adtunk nekik enni, még nem szólítottuk meg, nem akartuk átcsábítani. Nem beszélünk hozzájuk. Nincs szerves kapcsolat közöttünk, csak egymásmellettiség, a véletlen játéka folytán kerültünk azonos térszeletbe, idősíkba. Tulajdonképpen észre sem kellene vennünk őket. Csak hát a sárga szín szembeszökő.

Valaki esküszik, hogy a kutyákban van valamelyes ősi gondolatolvasói készség, amely még az első együttlét idején alakult ki, amikor a kutya és az ember együtt vadászott, együtt keresett menedéket az eső és fagy, a villámlás megmagyarázhatatlan csodája és a dörgés fenyegetése elől. A kutya azért továbbra is tart a természettől, melytől, hogy úgy mondjam, szelíd erőszakkal elidegenítették. Nem én. Az ősök. Akiket ezért már nem lehet felelősségre vonni. Az én őseim az ő őseit. Ezért szűkölnek. Megérzik a veszélyt. Bújnak el az ünnepi tűzjátékok robbanásait hallva. Nem közösködnek velünk. Titokban csodálnak bátorságunkért. Botorságunkért. Ti. a villámlásra emlékezteti őket, vagy nem tudnak felejteni. Nem volt idejük megszokni néhány millió év óta, hogy az utóbbi századokban a gazda és az idegen sokaság tűzjátékkal fejezi ki az örömét, az ünnepét: évváltás, felszabadulás, törvénytevés, semmittevés. El akarják kápráztatni a többieket. Őket nem lehet. Valószínűleg nincs érzékük a káprázathoz és kápráztatáshoz. Józanok. Józanabbak, mint mi. Háromszáz év egy kutya fajéletében a semmivel egyenlő. Ezredévek kellenek, amíg megszokják. Nem tudom, a kínai, távol-keleti kutyák miként szokták meg, hogyan élnek együtt a felszikrázó tűzgömbökkel, széttartó hulló csillagok sistergésével és hangrobbanásával. Ázsiai közöny. Türelem. Fanatizmus.

A két sárga kutya a kapuhoz lohol. Megtorpannak. Várnak. Bizonyára azt hiszik, pillanatokon belül belép Kopasz. (Maradjunk ennél az egyedi jelölésnél.) Az ember, aki a gazdájuk, barátjuk, felettesük. Aki az ólat beszerezte, idehozta, lerakta kis teherautóról. Elkertelte a gyepszőnyegtől. Aki kiskutat épített, kerekeset, meg barbeque-sarkot rendezett be. Kriptára emlékeztető kemencét. A kegyosztó nagyúr. A kajahozó, -osztó, az óljavító, a simogató, aki kiereszti hozzájuk a kölykeit, akiket szeretni kell. Nem mondom, lehet velük játszani, de távolról sem olyan szórakoztató, olyan megnyugtatóan tudatos, beosztó, parancsosztó, irányító, mint a kifejlett felnőtt egyed. A gyerek szeszélyes. Kiszámíthatatlan. Fél és vakmerő. Soha nem lehet tudni, mit lép arra, ami a kutya számára természetes. A sárga semmi olyat nem tesz, ami nincs benne az ösztöneiben, ami nem természetes vagy amire nem tanították meg. 

A szomszédos két sárga eb a kaput bámulja. Abbahagyták a járkálást. Várakoznak. Feszült percek. De lehet, hogy órák, amíg lefújják a riadókészültséget. Kihűl a találkozás öröme. Nem tudni, próba, szimuláció vagy élesben kell cselekedni. Helyzet van, lesz. Van valami, amiért érdemes ott állni. Mi, akik az emeletről követjük őket, miközben sistereg a kávéfőző a hátunk mögött, messzebb látunk. Az utca kihalt síkjában megpillantjuk a Kopaszt. Közeleg. A kutyák megérzik. Mondom, a nevét sem tudtuk hosszú ideig, ugyanis a jó postás nem árulta el, szakmai titoktartásra hivatkozott, vagy az sem kizárt, hogy soha nem érkezik postájuk, sem képeslap, sem levlap, sem számla, újság. Mindent távcselekkel intéz. Képernyőfüggő. 

Mégsem siet. Találkozott egy ismerősével, egy ügyféllel, egy nővel. Nem is olyan messze a kaputól. Teljesen mindegy. A lényeg: leállnak beszélgetni az utcán. Nem hívja be. Fogalmam sincs, miről beszélgetnek, ahhoz, hogy megtudjam, ki kellene nyitnom az ablakot vagy szerezni egy óriási hallótölcsért. Tény, hogy nem közeledik a saját háza felé, sőt sarkon fordulnak, és az ellenkező irányba egy söröző felé tartanak. Ott mégiscsak meghittebben lehet dumálni. Holott a kutyák igazán nem pletykásak. Megvan bennük az ösztönös (a beléjük nevelt) titoktartás. Ezért az ember leghűségesebb társuk.

A kutyák még maradnak, nagy a tehetetlenségi nyomás rajtuk. Nem könnyen szakadnak el a kaputól. Érezni, hogy csalódtak. Nem erre számítottak. Úgy gondolták, belép, odavet néhány kedves szót, talán egész mondatokat, és a garázsba siet, ott tartja a kaját. Vagy felsiet, és belép a házba. Meleg csapódik ki az ajtónyitásra. Megérzik. Mindent megéreznek, a hangulat változását, nagyidőt, családi perpatvart. A gyerekek közelségét. Ebédet, vacsorát. A kutyák idejét. A magányt. A kutyamagányt.

Nagyobb energiát fektettek a gazdára várakozásba. Értékes erőtartalékokat mozgósítottak. A szokás hatalma. A fogadás izgalma még ott lapul/bujkál az izmaikban. Hirtelen döntenek: sarkon fordulnak és visszakocognak. Szemmel láthatóan csalódottak. A cserbenhagyás esete forog fenn. Nincs kedvük egymással bakalódni. A ház lépcsejéig visszakoznak. Van abban némi bizonyosság. A Kopaszhoz tartozik. Az övé. Ő sepri reggelenként. Télen havat, ősszel leveleket, nyáron a port, sarat. Bárki kijöhet, aki a Kopaszhoz tartozik. Nő, gyerek, öregasszony. Három-négy kényelmes, széles fok. Eső után hűvösebb. Leheverednek, mint a fáradt oroszlánok. A fiatalabb egy lépcsőfokkal feljebb. Az öreg sárga egykedvűen hagyja, hogy lenézzék, pedig nem is egymást bámulják. Túl jól ismerik egymást. A kapu felé sandítanak. Még reménykednek a csodában. Mi tudjuk, hogy az efféle sörözések, pláné nyár végén, sokáig tartanak. 

A kutyák élete viszonylag rövid.