Két régi történet

Privát hangulatok

Levelek között matatott, mit dobjon ki, mit érdemes megőrizni. Néha csodálkozva, máskor megütközve böngészett köztük. Olvasók írták valaha, több levélnek elkallódott a borítékja, (némileg) a hatalmi helyzetet is tükrözve, gyakran már a bevezető sorokban megjegyezte a küldő, hogy álnéven jegyzi a (mégis) közlésre szánt írást. 

A szokásos lomtalanításkor nem jut idő áttekinteni az enyészetnek szánt papírokat, üdvözleteket, levelezőlapokat, képeslapokat, fényképeket, üres óráiban igyekezett mégis kimenekíteni az értékesebbnek, érdekesebbnek vélt „anyagokat”; néha sietség miatt csomagnyi összekötözött levélnek is „megkegyelmezett”. Asztala rekeszei évekig rejtegették a fura irattárat, míg végül nyugdíjazásakor az egészet jókora papírzsákokba szuszakolva a szerkesztőségi gépkocsival hazavitette. Ott is a hányódás, hányattatás várt rájuk, míg legutóbbi betegsége tartós szobafogságra nem kényszerítette –, és most tallózgat, lapozgatja ismeretlenek, közülük bizonnyal rég elhunytak kéziratait. Néha felsóhajt, talán megszokásból, talán nem is.

*

Az utolsó kuncsaft

A borbélyok korelnöke voltam. Hát az is szétment, a szakmai társaságunk. Itt, a kis műhelyem előtt szoktam üldögélni, ezen a háromlábú széken. Amikor maga nyiratkozni jött, boldogság járta át minden porcikámat. F. Kálmán vagyok, 83 éves. A kezem se a régi már, de az ollóm igen, és a mesterséget nem hagyom abba. 

Mindég „maszek” voltam, ahogy maga is mondja. Azelőtt is, közben is, azután is, és most is. Nem adhatom fel, mert kevés a nyugdíj. Nyírást, bedörzsölést, borotválást vállalok, társat sem keresek, tanítottam be elég inast, az egyikből párttitkár lett, a másik rám küldte a végrehajtót, de volt néhány tisztességes tanítványom is. És a forradalom előtt a parkban várt sorára a sok kócos hajú ember, kártyáztak, politikáztak, minden. Tőlem nem futott ki egyetlen szó, szitok vagy átok sem. Pedig csinos gyűjteményem lehetne a rendszert, a mindenik rendszert bíráló, olykor gyalázó kifakadásokból…

Műhelyem, ez a kis sufni bizony nem a főtérre kívánkozó. De talán a tükör alatti fényképek jeleznek valamit. 1933-ban Kümpina volt a munkaadó városom, ott készültek, látja, fess vagyok, fiatal és szép, csokornyakkendős, elegáns. Hát igen. Voltunk mi is valakik, kérem. 

1936-ban Bukarestbe vetett a sors. Jól ment dolgom, de negyvenben hazahívott a székely szívem Vásárhelyre. Be is kapott a háború, fogságba estem… Nem tartott sokáig. Vakmerően kiugrottam a robogó vonatból, úgy sikerült megszabadulnom. Olyan sérülésekkel „úsztam meg”, melyek ma is állandóan arra figyelmeztetnek: a szabadság ára, ha nem a halál, akkor az egészség elvesztése, a megnyomorodás. 

Sokat tudnék mesélni. Ha volna, aki meghallgatna. 

A mostaniak folyton rohangálnak és áskálódnak és pletykálnak és szidják a másik pártot, és elhisznek mindent, amit tévében mutatnak nekik.

Na kérem, készen is vagyunk. Hajszeszt, kölnit? 

Tudja, mit? Ha fizet valamit, jó. Ha nem, én köszönöm meg, hogy átlépte a küszöbömet…

Amikor távozik, számoljon ötig. Kikísérem. De kérem, ne nézzen hátra, uram. 

Nehéz a járás. Két bottal vonszolom magam – ugye nem is vette észre?!…

(Kedves szerkesztő úr, az uram a kórházban sokat emlegette magát. Kerestem egyszer, de azt mondták, terepen van. Én is nehezen mozgok, ezt a pár sort úgy írtam, mintha a drága férjem mondaná magának. Ő már elment, de még a kórházban is felolvastam neki, amiket ön írt. Azt mondta, hogy maga volt az utolsó tisztességes kuncsaftja. Köszöni azt a huszonöt lejt. Özvegy F. Valéria) 

*

Fleksz

Odalent dolgoznak, konstatálta Burdi.

Ezt minek mondod, kérdezte Szurdi.

Csak azért, szögezte le Burdi.

Nem szerették ezt a Burdit, mert mindig fenn hordta az orrát.

Odalentről motorberregés, majd a daru figyelmeztető füttye süvített a levegőbe.

Ugye mondtam, hogy dolgoznak, ismételte Burdi.

Felhallatszott a munkások kiabálása is, közben valaki síppal dirigált valakiket, mint a sportmérkőzésen.

Ez a Burdi rendszerint telezabálta magát, és utána nem szokott viselkedni.

Hirtelen éles zaj repesztette dobhártyáikat.

Dolgoznak odalenn!, kiáltotta újfent Burdi.

Mikor végre elült a fülsiketítő zörej, orrfacsaró bűz lepte el sunyin a helyiséget.

Fleksz, világosította fel a bandát Burdi.

Azzal fejét magasra tartva, orrát befogva tüntetően kivonult, mint Belizár Rómából.

Az istókját a büdös cifferblattodnak, fakadt ki Djano, és utánarúgott.

De el is találta.

*

(Címéből ítélve ez a levél talán nem is olyan régi. A szerző kilétét rejtő álnév alatt ez áll: „Tugya meg szer kezdő úr, hogy eztet a történetet olvastam de talál a csapatunkra akik együt dógozúnk és az a Surdi az Samu aki nagyot hal az a Djano pedig Zsán aki Morandi de csak bece az a Burdi az pedig éppeg Fingas Misi.

De az ők neveket is meg másitolva irtam ide s még aztat a Belizást vaj mit aztat én se üsmerem.”)