Hétköznapi történet
Jó félórája lövöldöztek már az apró fényekkel teletűzdelt, éjszakai égbolt alatt, amikor a szakállas, szürke dzsekis férfi megérkezett. Magabiztos léptekkel vette célba a sötét nézőteret, és pillanatok alatt elhelyezkedett az egyik sorvégi széken. Őszintén szólva színre lépése jobban felkeltette a figyelmem, mint a szabadtéri mozi vásznán vetített akció. Egyértelmű volt, hogy az ingyenes filmélmény reményében késett ennyit, a jegypénztár ugyanis nem sokkal azelőtt zárt be. Tudtam, hogy 3D-s szemüveg nélkül a látvány elmosódik, élvezhetetlen, és kíváncsian vártam, mikor döbben rá erre ő is, de szemmel láthatóan neki ez egyáltalán nem okozott kellemetlenséget. Mohó mozdulatlanságban szívta magába a cselekményt, és néha úgy tűnt, többet és jobban lát, mint azok, akik mindebből három dimenzióban részesülnek. Bármennyire szeretnék, időm hiányában nem vagyok rendszeres moziba járó, így nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogyan szólítsam meg a különös idegent a vetítés után. Ráadásul ő maga is megkönnyítette a dolgom, amikor a közeli gyorsétkezde teraszán letelepedett. Nejlonszatyrából félliteres ásványvizet halászott elő, azt kortyolgatta. Amikor odaléptem hozzá, zavart biccentéssel jelezte, hogy leülhetek.
– Gyakran jár a kinti vetítésekre? – tettem fel az előre eltervezett kérdést.
– Amikor van rá időm és kedvem – jött a szűkszavú válasz. Gyors röptű sirályok vijjogtak bele az éjszakába, talán ezek a tengert idéző, szabad hangok adtak bátorságot ahhoz, hogy újra próbálkozzam. Magam sem tudom, miért, nagytatámról kezdtem mesélni, aki gyermekkoromban lelkesen vitt moziba, ha magyar filmet vetítettek, és mindig arra vágyott, hogy egyszer otthon is anyanyelvén hallgathassa a román Teleenciklopédiához hasonló ismeretterjesztő műsorokat.
– Nekem nincs tévém, nem is akarom, hogy legyen – szólalt meg szelídebb hangon a szakállas. – A lányom egy időben ígérgette, hogy küld Szolnokról, ahol él, de aztán látta, hogy nem rajongok az ötletért, és ejtette az ügyet.
– Miért nem szeretett volna televíziót kapni ajándékba? – kíváncsiskodtam tovább.
– Szegény feleségemnek a szappanoperák voltak a mániái, azokhoz igazította az ebédfőzést, a vacsoratálalást, mindent. A laká-sunk melletti parkba is alig tudtunk kisétálni, mert mire megérkeztünk, fordulhattunk is vissza, nehogy lekésse a következő sorozatot. Amikor az égiek elszólították, úgy éreztem, az a nagy, sötét képernyő a szoba közepén egyfolytában rám mered. Túl is adtam egykettőre rajta. A lányom azt mondta, nem kellett volna eladni a tévét, könnyebb lenne elviselni a magányt, ha emberi hangok töltenék be a lakást. Ezért akart nekem mindenáron egy újat vásárolni. Végül mégis megértette, hogy én így sem vagyok magányos.
– Tényleg nem? – visszhangoztam önkéntelenül.
– Ne gondolja, hogy nem hiányzik a feleségem. Az első év volt a legnehezebb, szenvedtem, mint egy kutya, de mára megtanultam együtt élni az emlékével. Negyvenhat évvel ezelőtt, egy szerdai napon ismerkedtünk meg egy barátom lakodalmán. Egy évig sem udvaroltam, amikor mi is igent mondtunk egymásnak. Példás kapcsolat volt, veszekedések, családi katasztrófák nélkül. De, hogy szavamat ne felejtsem, mióta elment, minden szerdán ellátogatok hozzá a nyughelyéhez. Van ott egy pad, arra leülök, megpihenek, kipanaszkodom magam. Érzem, hogy figyel, bátorít. Számomra ez a magány legjobb ellenszere.
– A hét többi részét hogyan tölti?
– Néha találkozom volt munkatársakkal, megiszunk együtt egy fél decit. De legszívesebben magamban vagyok, barkácsolok, főzőcskézek. A feleségem régi szakácskönyvéből sorra tanulgatom a recepteket. Ha jó az idő, kimegyek a természetbe, napestig járom az erdőt, hallgatom a madarakat. Amikor pedig emberek közé vágyom, beülök a könyvtárba, és olvasgatok, vagy eljövök ide, a nyári színpadhoz. Találomra jövök, még azt sem szoktam előre megnézni, mikor kezdődik a film. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit vetítenek, de amikor elkezdem követni a cselekményt, végül mégis belefelejtkezem.
– Háromdimenziós szemüveg nélkül nem zavaró a látvány?
– Egyszer kipróbáltam azt a szemüveget, de megfájdult tőle a fejem. Inkább anélkül mozizok, még ha így kicsit homályos is a kép. Ha lekésem a vetítés elejét, és úgy kell összeraknom magamban a történetet, annyira koncentrálok, hogy ezt az apróságot észre sem veszem. Higgye el, ezeknek a „félfilmes” estéknek is megvan a varázsuk, mint mindennek az életben.
Lassan elcsendesedett körülöttünk a világ. A főtér nagy, fekete fészekké változott, alvó és nyugtalanul köröző sirályok, álmodó és álmatlanságtól gyötört emberek közös otthonává. Amikor beszélgetőtársamtól elköszöntem, ő még a helyén maradt. Mozdulatlan csendjét az éjfélt jelző toronyóra sem zavarta.
