A keresztfaragó

Három keresztet rendeltek a helytartóságtól, legtöbbször párjával kapta a megrendeléseket, de – úgy látszik – sok az elvetemült, s az ünnepek előtt elrettentő példával akarják a lázadást megelőzni.

Munkácsy Mihály: Golgota

Három keresztet rendeltek a helytartóságtól, legtöbbször párjával kapta a megrendeléseket, de – úgy látszik – sok az elvetemült, s az ünnepek előtt elrettentő példával akarják a lázadást megelőzni. Évek óta forrong a nép között valami, hol a názáreti bolygatja meg a csendet, hol egy nyers, teveszőr ruhába öltözött próféta, aki kiáltó szónak mondta magát; igaz, azóta már fejét vették. Nem szokta megkérdezni, kinek készülnek a keresztek, ő nem igazságosztó bíró, csak egyszerű ács, aki – fiatalon elhunyt apja szerszámait örökölve – háztetőket és kereszteket farag. Az utóbbi időben a jeruzsálemi helytartóság mindig nála rendeli meg a kereszteket, elégedettek a munkájával. Most is a megszokott mozdulattal emeli meg a gondosan összerakott rönköket, „ebből éppen két kereszt jön ki”, állapítja meg magában, a harmadikat legfeljebb más fából faragja. Ugyan, ki nézi ilyenkor, hogy egyfajta fából faragták-e vagy sem a hármat.

Jakabnak jól begyakorolt, megszokott munka a kereszt kifaragása, olyan ez neki, mint pásztornak a fejés vagy földművesnek a szántás. Jó fél nap alatt készen is van az első kettővel, a harmadikat másnapra hagyja. Dél felé zaklatottan megy be a házba, mint egy feldúlt arcú gyermek, úgy panaszkodik feleségének:

– Soha ennyit nem kínlódtam még fával. Veti vissza a fejszét, s ha nagyobbat vágok rá, belehasad. Még a végén el sem készül időre…

Régóta élnek csendes családi életet, s így felesége azonnal megérti a célzást: jó lenne segíteni egy kicsit. Máskor a nagyobbik fiú ott lábatlankodik az apja mellett, szorgalmasan szedegeti a forgácsot, de most, az ünnepi készülődésben a Jeruzsálembe érkező nagy tömeget bámulja a szomszéd gyermekekkel. Az asszony szótlanul követi férjét a kert végébe, ahol a félig faragott kereszt várja a befejezést.

Amikor férjhez jött Jeruzsálembe, nem szívesen beszélt férje otthoni munkájáról, szégyellte, hogy keresztek faragásából élnek. A kereszt halált hoz az elítéltnek, s rendszerint fiatalokat végeznek ki rajta. Gyakran megsiratta őket, akkor is, ha csak a kifaragott keresztet vitték el a ház előtt. Most is szótlanul áll férje mellett, s arra gondol, holnap három édesanya fog sírni hiányzó fia miatt, vagy három asszony válik özveggyé. S hány árva marad utánuk! Szeme megtelik könnyel, de férje intésére lehajol, segít átfordítani a fát a másik oldalára, aztán finom mozdulattal leereszkedik a már kifaragott, egymásra rakott keresztre, hátán végigfut a hideg: holnap ezeken a gerendákon vonagló testek fognak kimúlni. Férje felé fordul, aki réveteg tekintettel nézi, bámulja a harmadik keresztet. Valami átok van ezen a fán, minden fejszecsapásnál egy halk visítást hall a fülében, úgy rémlik neki, mintha sírna a fa, keze megáll a levegőben, s a fa magától megmozdul, menekül a fejsze elől. Jakab megrettenve ereszti le kezét, megrázza magát, s leül az asszony mellé a másik keresztre. Valami kísértés van itt, vagy annyira fáradt, hogy rémálmokat lát.

– Ezt a kivégzést én is megnézem. Akarom látni, kinek kell ez a megátkozott fa.

Eddig sosem ment el a vesztőhelyre. Félt a hozzátartozók haragjától, nem akarta, hogy lássák, hogy ujjal mutassanak rá: ő faragta azt a keresztet. Mivel feleségétől nem jön válasz, ismét nekirugaszkodik a munkának. A fa megmozdul, recsegve törik ketté alatta az egyik karó, amin addig feküdt. Jakab bal kezével ösztönösen utánakap, a karján hatalmas ütést érez, s fájdalmában felordít. Felesége ijedten ugrik föl a másik keresztről, átöleli, s megrettenve kérdezi:

– Megütötted a kezed, Jakab? Fáj?

A férfi nem válaszol, csak nézi, nézi, bámulja a földre esett keresztet, félve, remegő lábakkal áll, mozdulatlanul. Megadja magát, csendben elfogadja, ez a fa legyőzte őt. Nem meri még egyszer belevágni a fejszét. Bal karján fájni kezd az ütés helye, mint legyőzött katona, engedelmesen leteszi a fejszét, s szótlanul nézi, ahogy felesége gyakorlatlan mozdulatokkal legyalulja helyette a keresztet.

*

Gyötrelmesen nehéz volt az éjszaka, felesége mindegyre cserélte karján a vizes kendőt, olyankor belealudt, de a fájdalom s a rémálmok mindegyre meg-ébresztették. Felkötött karral próbál elvegyülni a nagy tömegben. Annyi itt a vidékről érkezett idegen, nyugodtan mehet közöttük, senki sem ismeri fel, hogy ő a keresztek faragója. Óvatosan áll be a sokaságba, nehogy megüssék bal karját, mert fáj, nagyon fáj, s a vizes kendő alatt is feldagadt, megkékült.

A tömeg lassan eléri a vesztőhelyet, mire ő is odajut a keresztekig, a két szélsőn már halálharcot vívnak az elítéltek. Most emelik fel a középsőt, egy pillanatra szemébe villan a fény, ahogy a sima fáról visszaverődik a Nap sugara, s látja maga előtt, amint felesége gyalulja helyette a rakoncátlan, engedetlen fát. Áll mozdulatlanul, elvegyülve a sokaságban, nem mer az emberek szemébe nézni, ne tudják meg, hogy ő faragta azokat. Nem, nem erre örökölte apja szerszámait. Nem a halálnak kellene dolgozni velük, hanem az életnek, nem keresztet kellene faragni, hanem házfedelet, asztalt és heverőt, ahol gyermekek pihennek.

A tömeg egy része kezd szétszéledni, lassan megnyílik előtte az út, s elindul a középső kereszt felé. Valami nagy-nagy csend veszi körül, emberi hang most nem jut el hozzá, nem lát senkit, csak a tőle menekülő keresztet, ahogy szeme előtt egybeolvad a test és a fa. A katonák is kitérnek előle, senki nem kérdezi, mit keres itt, mit akar, s egyszer csak ott áll a kereszt alatt, az elítélt feléje fordítja tekintetét, fájdalmas szeretettel néz rá haldokló szemeivel, nézi, mintha tudná, hogy azt a keresztet ő faragta, s ekkor megszólal egy hang: „elvégeztetett”.

Ahogy ott áll Jakab, karjáról lehull a vizes kendő, riadtan odakap, s bámulattal nézi, a kékség teljesen eltűnt, a fájdalom megszűnt, bal kezével megérinti a kereszt fáját, fájdalom helyett erőt érez benne, lassan megfordul, s félhangosan örök fogadalmat tesz:

– Ez volt az utolsó! Ezután keresztet egyet sem faragok!