A volt Szászrégeni Magyar Tanítóképző még életben lévő diákjai – megfogyva bár, de törve nem – meleg, kedves és hangulatos találkozót tartottak. Felemelő, megható látvány volt nézni az immár megöregedett, ezüsthajú diáktársakat, sokuk bottal, bicegve, hajlott háttal, valakitől támogatva érkezett, de csillogó szemmel, szeretettel, mosolygó arccal.
Akadtak, akik kerekes székkel érkeztek, mert úgy érezték, muszáj eljönniük. Lenyűgöző volt Péter Emese köszöntőbeszéde, mely átérzéssel, költői megfogalmazással emelte ki a minden növendéket egybetartó képző szellemét. Fekete Árpád volt iskolánk egy életre kiható örökségét méltatta. Kajcsa Jenő humoros összeállításával szórakoztatta az egybegyűlteket.
Valamennyi képzős véndiákban megfakulhatatlan a képzőnk iránti szeretet, ragaszkodás. Nem csupán tudást adott, hanem emberré alkotott, a legnemesebb eszméket oltotta belénk: a magyar nyelv iránti szeretetet, népünk odaadó, hűséges szolgálatát, becsületességet, emberséget.
A kommunista rendszer megfojtotta ezt a nagyszerű intézményt, de mi rendíthetetlenül őrizzük emlékét, s a szívünket, lelkünket átható, csodálatos szellemét.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
