Kenyér az autóból (2.)

Ma a Pipére érkezőt rózsaliget fogadja. Pontosan megmunkált területen minden árnyalatban virágoznak, illatoznak a rózsák, amelyekkel több piacot is el lehetne látni. A 44 éves Orbán Vencel 40 ár területen termeszt rózsát, s azonkívül több hektár földet művel.

Nagyon szép munka, de nehéz (Fotó: Nagy Tibor)

Rózsakertek

Ma a Pipére érkezőt rózsaliget fogadja. Pontosan megmunkált területen minden árnyalatban virágoznak, illatoznak a rózsák, amelyekkel több piacot is el lehetne látni. A 44 éves Orbán Vencel 40 ár területen termeszt rózsát, s azonkívül több hektár földet művel.

– Magyarországi virágkertészetben dolgoztam kilenc évet, gondoltam, hogy itthon is menni fog. 40.000 tő rózsám van, 27 típusú. Próbáltam a virágokat értékesíteni, de 50-75 banit adnak egy szálért, ami nem éri meg, ezért a töveket adom el. Minden évben újítom az állományt, mert fajtában és színben is újdonságok jelennek meg, ezeket Magyarországról szerzem be. Nagyon szép munka, de nehéz, minden héten egyszer-kétszer permetezni kell, s a vegyszerek sokba kerülnek. Még nagyobb gond, hogy nincs öntözési lehetőség, mert a patak nyáron kiszárad.

Nagyon szeretem itt Pipén, különösen a dombokért, de nem tudom, hogy meddig sikerül talpon maradni. Gyorsan eltelt az idő – mondja, amikor évei számát kérdem, majd hozzáteszi, hogy családot kellene már alapítani, csak lenne legalább még tíz fiatal a faluban.

Orbánok hűsége

Úgy tűnik, hogy az Orbánok a leghűségesebbek Pipéhez. A volt üzlet helyiségében, ami a vadászok találkozóhelye, Orbán Sándorral beszélgetünk.

Terepjáró kocsival érkezik, határozott, sportos alkatú férfi.

Amikor a negyedik osztályt befejezte, szülei Segesvárra költöztek, majd bentlakóként a Bolyai sportosztályában érettségizett, kézilabdázott és futballozott, később a B divízióban bíróként meccset vezetett. A sport mellett szakmát tanult, s később tekercselőműhelyt nyitott Segesváron. Ugyanott élelmiszerüzletet és bárt is, de amikor látta, hogy fogynak a vásárlók, az üzletet eladta, és elhatározta, hogy a mezőgazdaságba fekteti a pénzt. Visszatért a szülőfalujába, ahol 106 hektárnyi földet vásárolt egy szép völgyben és hatvan juhot. Az állomány négy év alatt 500-ra szaporodott. Az esztenát kiépítette, bevezette a villanyt, s környékén egy tavat alakított ki.

Rá bízták a közbirtokosságot is: 112 személynek 180 hektár erdejét és 86 hektár legelőjét. Minden évben osztanak ki tűzifát, kinek-kinek a részaránya szerint, mondja, majd hozzáteszi, hogy a múlt évben vették meg az iskolát székhelynek.

– Valamikor a pipei emberek építették, a román állam betelekelte, most közösségi házzá alakítjuk, a földszinten egy nagyteremmel, az emeleten hálószobákkal, jövő ilyenkorra fedél alatt lesz. Fáj a papilak állapota – mondja a jóra a kevésbé jót, már csak azért is, mert egy éve benne van az egyházközség vezetőségében.

Dolgos családokra várnak

– Örvendek Fekete Pál eredményének Véckén. Itt Pipén olyan nagy a szegénység, hogy nem megy már semmi. Mindössze négy fiatal család lakik a faluban, nincs munkaerő, az idősek nem bírnak dolgozni. Naponta három-négy embernek adok munkát, de az a gond, hogy több kellene. Ha lenne olyan jóindulatú magyar család, amely szeret dolgozni, házat is biztosítanék számukra! Adtak el néhányat a faluban, de jobban meg kellene nézni, hogy kivel kötnek vásárt. Itt jóhiszemű, dolgos emberekre lenne szükség. Néha úgy érzem, már én is felhagyom. Pedig sok a tennivaló! Jó lett volna, ha a lelkész nem megy el. Nagyok itt a gondok – mondja, majd büszkén mutatja meg a farmot, elsétálunk a tó partjáig, aztán felajánlja, hogy a terepjáróval végigvisz a dombok gerincén, ahonnan Zsákodig, Véckéig, Hétúrig is be lehet látni a határt.

Szőlőhegyek helyén vad bozót

Kollégámmal néha úgy érezzük, hogy a poros, megviselt terepjáró szétesik, de végül is minden rázkódást kibír. Ralizunk erdőn, mezőn át, majd egy kilátónál megállunk, ahonnan a fehér templomtorony mögött sorakozó házaival páratlan látványt nyújt a falu. Hegyre fel néha megbokrosodik a motor, de aztán burrogva megindul, látszik, hogy edzett a jármű, és a vezetője is. A félelmet elnyomja bennem a kíváncsiság. A táj különleges. Frissen fogott egeret visz csőrében egy madár, vadvirágok körül színes szárnyú lepkék legyeskednek. Minden eszményi lenne, ha nem mondaná „túravezetőnk”, hogy a hajdani gyümölcsösök, szőlősök helyén járunk. Ezért fáj látni, hogy az egykor nagy gonddal, kínnal és szeretettel megművelt területeken újra a természet lesz az úr, bokrok bokrosodnak, fák sarjadnak, és vadállatok veszik át az ember helyét. A temetőnél ereszkedünk le a faluba, aztán vissza a farmra, ahol vár az ízletes kecskesajt.

Délutáni pihenő

Hazafelé tartunk a kora délutáni hőségben kihaltnak tűnő faluban. Idős asszony lépeget a szomszédból haza, kérdésünkre elmondja, hogy „éppeg csak tölti a napjait”. A patak melletti padon asszonyok ülnek. Rüsz Irén, Gergely Róza, Simon Irma, valamennyien 70-80 között, s Orbán Ildikó, aki 41 éves.

– A kukoricát harmadoltam – mondja a 80 éves asszony, akin látszik, hogy fáradt, s láttuk, ahogy délelőtt zokniban ment a mezőre, cipőt ugyanis nem tud húzni, annyira fáj a lába. Ahogy szó szót követ, Gergely Rozália visszaemlékszik, hogy gyermekkorában két osztatlan osztály működött. Ötödikben Véckére kellett iskolába járni, át a hegyen. Többen mentek, a szülők kísérték őket. Volt, aki egy évet bírta, s akinek szerencséje volt, rokonoknál lakva végezhette el a hetedik osztályt.

14 éves korunkban nagyhéten megkonfirmáltunk, aztán mehettünk „búzakerülni” – idézik a régi szokást, amely a közösséghez való tartozás első eseménye volt. A búzával bevetett földeket énekelve járták körbe a fiatalok, majd a Szőlőhegyen, a Laj fölött felhangzott a Tebenned bíztunk eleitől fogva zsoltár, amit a falu népe lélegzet-visszafojtva hallgatott, s közben megszólalt a harang is. A falu végén a tiszteletes várta őket, majd a templomba mentek vecsernyére.

– Délután a hídon alul levő táncteremben gyűltek össze, s a „zenészek” vackorlapival muzsikáltak. A tánc a csorda érkezéséig tartott. Előbb a disznók jöttek, aztán a tehenek. Haza kellett menni fejni, aztán már nem volt szabad kint maradni, a vacsora és a lefekvés következett.

Farsangkor a házasemberek, legények, lányok színdarabot tanultak. Gyermekként szerettük nézni – emlékeznek arra, ahogy hajdan szórakozott a falu. Amikor a szüretről kérdezem, felcsillan a szemük: a Laj, a Csillaghegy tele volt szőlővel, az Alsószőlőben is csupa oltott szőlő volt. Október 16-án, Gál napján kezdődött a szüret. A gazdáknak általában többfelé volt parcellájuk. A szüretre eljöttek a rokonok. A helybeliek megseperték az utat, a szüretet muzsikaszó kísérte.

– Öregek vagyunk, de most is visszasírjuk, olyan szép volt – bólogatnak egyetértően. – Miután megalakult a kollektív, 1985-ig még dolgoztuk a szőlőt, de mind kevesebb termett, aztán felhagytuk. A régi szőlősökben ma a medvék tanyáznak, bejönnek a faluba is, előfordult, hogy a pajtából vették ki a disznót. Este valósággal félünk kimenni, mert csak mi vagyunk, öregek. A gyermekek elhúzódtak, van, amelyik hazajön, mások nem.

– Volt itt szép élet, szüreti, farsangi bálok, húsvét, pünkösd, a legények zádokfát tettek a templom kapujára, a lányokéra is. Most már csak mi vagyunk. Minden üres házat feltörtek, volt ahol loptak, máshol csak felforgattak mindent. Egy idős asszonynak, aki a kertben volt, elvitték a kicsi nyugdíját. A zöldséget megtermeljük, a 360-400 lejes nyugdíjból csak a költségekre s a vetésre telik – panaszolják

Orbán Ildikó még csak feleannyit élt, mint asszonytársai a padon.

– Segesváron házasodtunk össze, a férjem idevaló. Az edénygyárban dolgozott. Amikor megszűnt a munkahelye, ideköltöztünk Pipére. Másfél hektár földet művelünk, állatokat tartunk. Nehezen, de meg tudunk élni, szeretem a pipei csendet. Vettünk egy házat, aztán a mellette levőt is, s felújítottuk mind a kettőt. A fiunk 17 éves, Segesvárra ingázik. Négy legény van a faluban, az egyetlen lány máshova ment férjhez. Vezetékes telefon nincs, mobiljel csak a falu végén – mondja, miközben késő délutánba hajlik az idő.

S bár a mai Pipére voltam kíváncsi, az emlékekből előszüremkedő falu képével együtt viszem magammal a hagyományt évszázadokig őrző unitárius falu mai kínlódását, a faluét, amelyre szülöttei olyan megható szavakkal tudnak emlékezni.